A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-24 / 30. szám
A szórványm agyarság fennm aradásának esélyei Két esztendővel ezelőtt — a bársonyos forradalom után — kezdte közölni az A Hét Lékó István—Badin Adám: Szórványmagyarok (Csehország anno 1989) című tanulmányriportját, amelynek, sajnos — nyilván a sok más "sarkalatosabbnak" vélt teendőink mellett —, nem szentetünk kellő figyelmei Pedig megérdemelte volna a visszhangot, a továbbgondolást, mert számunkra semmi esetre sem lehet közömbös a Csehországban — az ilyen vagy olyan okok és gondok miatt — élő, kivándorolt magyarok sorsa a huszadik század alkonyán. A csehországi szórványmagyarokról szóló sorozat elé fontosnak tartották megjegyezni az alábbi gondolatokat: "Prágában élő egyetemisták írnak a szórványmagyarokról, akik otthon még szüleiktől és idősebb emberektől hallottak a háború utáni kitelepítésekről, valamint azokról az emberekről, akik munkalehetőség híján tömegesen mentek el Csehországba. Arról azonban, hogy mi történt azóta ezekkel az emberekkel, semmit sem hallottak. Erről a témáról eddig nem volt szokás beszélni, mesélni. Nemcsak ők nem tudtak róluk, hanem a csehszlovákiai magyar intézmények sem vállalták magukra a_ Csehországban élő magyarok sorsát. Őket Indultak el megkeresni.” A tanulmány nyomonköveti egyes emberek sorsát, életpályáját, de megtudhatjuk azt is, hogy a csehországi magyarság leginkább az ország északnyugati részén telepedett le, a németek által — nem önszántukból — elhagyott területeken, ahol a nemzetiségek "olvasztó kohójában" próbálták megtalálni önmagukat és keserves jövőjüket. A kezdet nagyon nehéz voll bizonyságul egyetlen mondatot idézünk emlékeztetőül: "Itt semmi sem volt, amibe bele lehetett volna nőni, az ember kényszerítve lett feladni saját egyéniséget, mert egyszerre nem tudta, mit is kezdjen vele." Ámde annak tudatában, hogy az otthon maradottak helyzete sem kedvezőbb, túlélték a rájuk nehezedő terheket és feszültségeket. Bizonyos idő után megkapaszkodtak, akadtak, akik más vidékre, ipari központokba költöztek, gyermekeik felnőttek, családot alapítottak, az újabb generáció, az unokák már csak hírből tudják, hogy valahol a Zoboralján, a Garam és a Vág mentén, Gömörben, a Duna völgyében, és más tájakon domborulnak őseik sírjai. A múlt csak árnyék maradt, hiszen az új nemzedékben más irányú becsvágy buzog, más nevelést kaptak a cseh iskolákban, aligha érdekli őket az ősök nyomának felkutatása, esetleg nyelvének megtanulása. A legegyszerűbb lenne kijelenteni, hogy az emberi természet kényelemhez való alkalmazkodása okozta az asszimilálódási a cseh nemzetbe való beolvadást. Ámbár eszünkbe jut, és joggal tesszük fel a kérdést, hogy vajon tett-e valaki érdemleges lépést, jogos intézkedést a csehországi elnemzetietlenítós ellen? A válasz mindenkor egyértelmű, a hatalmon lévő körök tárt karokkal fogadták és gyorsították az asszmilálódást. Elképzelhető, akadtak, akik ujjongtak, hogy a cseh nemzet ily módon is gyarapodik. Biztosan akadnak a nyilvánosság előtt titkolt dokumentumok, amelyek pontosabban megvilágítanák a negyvenes-ötvenes évek politikai légkörét, de egyelőre zárolják őket, mert a demokráciának is kényelmetlen adatokról van szó... Lékó István és Badin Ádám sorozata nem véletlenül jutott eszembe, hanem egy szlovák írás kapcsán merült fel az emlékezet homályából. LacoZrubec: Stratení Slováci (Az elveszett szlovákok) című írása (a Zmena június eleji számában jelent meg) váltotta ki belőlem, hogy újra visszatérjek szórványmagyarságunk sokat emlegetett problémájához. A szlovák publicista az alábbiakat írta a főcím fölé: "Nem egész fél évszázad alatt Csehországban 800 ezer körüli emberünket asszimiláltak." Nincs szándékomban Laco Zrubec cikkével egy pillanatig sem vitatkozni, mert ami neki fáj (szlováknak), az (magyar vonatkozásban) nekünk duplán fájhat, de amikor a szlovákiai magyarságot emlegeti, hasonlítja össze a csehországi szlovákság helyzetével, eltúlozva, felfűtötten, akkor már kénytelen odafigyelni az ember, mert holnap és holnapután már csak az következhet, hogy lám a szlovákiai magyarok az okai mindennek, és csak annyi jogokat adjunk nekik, amennyit a csehországi szlovákok kapnak. Demagóg módon ezeket írja: "Jelenleg az áttelepült (Csehországba, megjegyzés tőlem) szlovákok fele, mintegy 400 ezer szlováknak vallja magát. Nincs egyetlen szlovák nyelven írt lapjuk sem! Nincsenek iskoláik, kultúrintézményeik és színházaik. Hasonlítsuk össze a szlovákiai magyarokkal nálunk. Félmillió van itt belőlük, két professzionális színházuk van (Kassa, Komárom), óvodáik, alap- és középiskoláik vannak. Nem hiányzik a főiskolájuk sem (Nyitra), magyar nyelvű tanítással. Van egyesületük, a Csemadok." Laco Zrubec közismert módszere a féligazságok prezentálása, előbb 800 ezer az asszimiláltak száma, de utóbb négyszázezerre csökkent, de az legyen a legkisebbik fájdalmunk. Ám nekünk éppen az fáj, hogy sok-sok helyen egyáltalán nincs magyar óvoda és alapiskola, így a magyar gyerekek több ezren szlovákba kénytelenek járni. Sőt, magyar szót lassan-lassan már a templomokban sem
