A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-26 / 26. szám
SZABADIDŐ — Csak kérdezzen — mondtam kedvetlenül. — Nem látott véletlenül egy idegent a villa körül őgyelegni? Mostanában... a napokban... tegnap... vagy tegnapelőtt? Egy gyanús személyt? Valakit, aki csak úgy... mintegy véletlen a villa előtt sétált?! — Nem emlékszem, sajnálom. — A gyilkos valószínűleg nyomon követte Mrs. Nicholsont, egészen a bűntény helyszínéig. Maga természetesen otthon tartózkodott, amikor Mrs. Nicholson elhagyta a villát? — Igen... az ablakból láttam, hogy lelép a járdára és... és... nem is tudom... Nem, nem szegődött senki a nyomába, nem láttam senkit... ám az ördög tudja. Tess eltűnt a sarok mögött és... egyedül, mert abban a pillanatban egy lélek sem sétált az utcán. — Igen, persze, természetesen, értem. Ez volna minden. — A rendőrfelügyelő a kezét nyújtotta, majd megkérdezte még: — Nem vett észre semmi különös változást Mrs. Nicholsonon ma? — N... nem. — Nem vette észre, hogy... — Nem... — Semmit sem vett észre? Elkerülte a figyelmét, hogy... — Nem vettem észre semmit. — Éppen semmit? — Mit vehettem volna észre, rendőrfelügyelő úr? — Hat akkor mondja el nekem még egyszer, hogy ma mikor érkezett meg... A hekus most már olyan éber volt, mint egy vizsla. — Uram, kövessen a rendőrállomásra! Szeretnék még egyszer mindenről elbeszélgetni magával, de a vizsgálóbíró előtt! Neki majd elmagyarázza miért nem vette észre azt, amit érdemes lett volna észrevenni. Mrs. Nicholson ugyanis ma este nem volt vörös! Ön egy hirtelenszőke úriasszonnyal végzett! A táskában megtaláltuk a Mercedes szalon számláját. Ma délután Tess Nicholson befestette a haját! Elmondta a divatszalon személyzetének, hogy a vörös haj vonzza a mániákus gyilkosokat, de ön ezt az' egyébként föltűnő változást nem vette észre. Ideges? Én is az lennék a maga helyében, uram. Milyen érdekes ez!... Gyengéden magamhoz szorítottam és közben végigsimítottam gyönyörű, éjszín diáját. Mindez olyan váratlanul ért, mintha a föld alatti vak sötétségből milliónyi csillag fényébe kerültem volna hirtelen. Azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán létezem... Csak a szerelem ízét éreztem számon, egész testemben, minden sejtemben'. Összevissza csókolgattam szép, forró testét. Nem tiltakozott, és én olyan biztos voltam a dolgomban. Nem is hallottam, hogy mit suttogott... Annyira szép volt, hogy kissé eltöpr rengtem: Mindez hem álom csupán? Olyan sóvár vággyal húztam őt magamhoz, mintha ez lett volna a legeslegutplsó ölelésem. Féltem, hogy beomlik alattam a föld. Ránéztem. Mosolygott. Ilyen tiszta mosolyt csak valahol a képcsarnokban láttam. Hízelkedően törleszkedett hozzám, éreztem bőrömön gyorsuló, ritmikus lélegzetét. És milyan vadul dobogott a szíve?!... Zsibbadást éreztem a testemen és egyszeriben megkönnyebbültem. Szelíden lefektettem és ő csak mosolygott rám. A szemébe néztem. Tele volt színes csillagokkal. Behunytam a szemem: Hát velem történt meg mindez? j Ilyen, észrevétlenül, ilyen váratlanul találja meg az ember a szépet; a jót? Lehetetlen! Ez valami titok, csodálatos kincs... És öleltem úgy, de úgy, hogy senki fia többé el ne vehesse őt tőlem. Valaki rázni kezdte a vállamat és szólt hozzám. A hang kellemesen simogató és ismerős volt: — Már hat óra van! Nem hallottad az ébresztőórát? Felnyitottam a szemem. A feleségem állt fölöttem. Sóhajtottam egy nagyot, magamhoz intettem és könnyű, amolyan férji csókot leheltem a szájára. Közben átvillant agyamon a kérdés: Hát nem érdekes az élet? Dohány Tibor V_____________________________________/ Hat óra körül, mint mindig. Szenzáció: kirándulunk! így igaz. Nem egyszerű esemény, ha az osztályunk kirándulni készül. Elvégre is, ilyen még nem történt ezzel az osztállyal! Mi lelhette az osztályfőnöknőt (tovább: osztit), hogy kirándulni megy! Szerinte az iskola nem arra adja a két kirándulási napot, hogy az osztály kiránduljon. Nem is ment O idáig még soha Eperjesnél messzebb az osztályával (Kassáról). Most mégis Prágát választotta úticélul, azzal a téves hittel, hogy az osztály is így akarja. Pedig...! Lázasan folyik a készülődés. Az oszti napjában háromszor hívja fel az utazási irodát, nehogy tévedés folytán ne legyen elintézve az idegenvezetőnk. A múzeumok Prágában és környékén különleges nyitvatartási napot tartanak az osztályunk miatt. Úgy gondolják, hogy "ezek lesznek a jó kuncsaftok, napjában négyszer biztosan betérnek..." Nagy volt az oszti bánata, mikor megtudta, hogy nincs jegy a színházba. Nem baj! Elég lesz, ha megnézzük kívülről. Nem lesz olcsó mulatság ez a kirándulás. Gondoljuk csak végig, négy napon keresztül hány, de hány múzeumba és képtárba kell majd befizetnünk. Semmi baj! Lényeg, hogy az érdeklődés óriási... mindenkit az érdekel, hogy mikor jövünk haza. Elképzeljük az utat... Szépen kettessorban felsorakozva várjuk a vonatot Kassán az ál lomáson. Befut a vonat. Engedélyt kérünk és kapunk a felszállásra. "Csak óvatosan, mindenki nézzen a lába alá!" — halljuk. Nem is merünk egymásra nézni, mert kitörne a nevetés. Az oszti és a kolléganője meghatározzák, hogy ki hova ülhet, majd elhangzik a parancs: "8 órakor pisilni, lábat mosni és aludni!" Örülünk, hogy kaptunk egy kis időt a beszélgetésre is, hisz még csak 5 perc múlva lesz 8 óra. Ki tudja, hogy mikor lesz időnk a beszélgetésre legközelebb (ne feledjük a zsúfolt programot: múzeumból ki, képtárba be, és ez így Ismétlődik 4 napon keresztül)! 8 órakor eleget teszünk a parancsnak — eltesszük magunkat másnapra. "Nehéz nap áll előttünk. Nehezünkre fog esni, hogy érdeklődést mutassunk a program iránt, ami egyébként (mint már említettem), nagyon változatos lesz: 1 múzeum, 1 képtár, 1 múzeum, 1 képtár... . Pontosan éjfélkor arra ébredünk, hogy az oszti számol bennünket. ígaza van. Nagy felelőtlenség volt elindulni velünk. Mert, ugye, lehet, hogy van, aki útközben meggondolta magát, és kiugrott, azzal a hátsó gondolattal, hogy "Inkább a. halál..." Na, de nincs semmi baj. Mindnyájan megvagyunk. Lecsillapodnak a kedélyek és alszunk reggelig, amikor újra az oszti hangjára ébredünk: "Megérkeztünk, kiszállunk!" Végre újra kettessorba állhatunk. A négy napról nincs sok mondanivaló, csak annyi, amit már mondtam (semmi). Elérkezett a várva-várt kedd este, amikor újra vonatra szádunk és elindulunk hazafelé. Az út egyhangú volt: csak az oszti beszélt. De ő szünet nélkül. Egészen addig, míg nem hallottuk az ismerős vasúti jelzést, ami azt jelentette, hogy Kassán vagyunk. Szinte hihetetlen, hogy kibírtuk! Hát kb. így képzeljük el ezt a kirándulást. Lehet, hogy nem egészen ilyen lesz, de reméljük, hogy nem lesz sokkal rosszabb. Mindenesetre, mindig emlékezni fogunk erre az: útra, amely olyan változatos programot ígért! Gabri Gabriella (A "10 szelvény — 10 nyeremény" című versenyünkre beérkezett anyagból) A HÉT 31
