A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-19 / 25. szám
SZABADIDŐ vadászakció megkezdését, bár tudta, hogy A. M. már elment. Amikor J. S. belépett az erdőbe, amelyben előre, oldalt és hátra csak pár métert lehetett látni, vadászláztól fűtve haladt a szinte átláthatatlan sűrű fenyvesben a kutyaugatás irányába. Sörétes fegyverét betöltötte, bal oldali csövébe "postát" (vágott ólom, vastag sörét), a jobb oldali csőbe pedig gyöngygolyót helyezett el. A sűrű fenyvesben haladva mintegy 50—60 méterről lövést hallott. A lövést A. M. adta le. J. S. a lövés ellenére tovább ment. 9 óra 30 perckor vaddisznószagot érzett, majd tőle 13 méterre "egy vaddisznó fejét vélte felfedezni". Életében már nagyon sok vaddisznót lőtt, de amikor meglátta az alakot, A vadászat árnyas oldalairól, a vadászbalesetekről nem szeretnek és nem szívesen írnak a vadászírók. Inkább a vadászat szépségeiről festenek szép színes képet, noha ott, ahol a "fegyver" az ember "munkaeszköze", mint a vadászatnál, számolnunk kell a vadászbalesetek eshetőségével. Széchenyi Zsigmond, a legendás vadászírónk, nagyon komolyan vette a vadászfegyverrel való bánásmódot és a vadászbalesetek témakörét, ami abból is látható, hogy az Ünnepnapok című könyvében 26 oldalon taglalta a vadászat nemkívánatos árnyas oldalait. Többek közt ezeket írta: "A lószerszám veszélyes voltát, a vadászat közben szükséges óvatosság kérdését szóba hozni — ebben a könyvben talán feleslegesnek tűnik. A mindennapi élet mégis azt mutatja, hogy ezt a nótát, bármilyen egyhangú, sosem fújjuk eleget." Mikor kell elkezdenünk a vadászbalesetek elleni harcot, különösen a fegyverforgatás terén? — kérdezheti joggal az olvasó. Talán már a korai gyermekkorban, mivel a beidegződött rossz szokások elkísérik az embert egészen a sírig. Nem régen olvastam a Nimród vadászlap hasábjain egy emlékezést az Amerikában élő dr. Montagj András, világjáró magyar vadász tollából. A részemről fontosnak és érdekesnek tartott részt, megosztom az olvasókkal: "Első — puskával kapcsolatos emlékem visszaszáll ötéves koromra. Bátyámmal vadászt meg nyulat játszottunk, én voltam a vadász dugós puskával, bátyám meg a nyúl. A dugó ugyan már rég elveszett a elkezdett remegni, szíve ugrált a helyén, torka kiszáradt, minden megszűnt számára, semmi másra nem gondolt már, csak a vaddisznóra. Ahogy így remegve nézte a sötét foltot, az egy pillanatra megmozdult. Ekkor — nehogy a vad esetleg észrevegye és elugorjon — gyöngygolyóra töltött fegyveréből lövést adott le. A. M. ebben a pillanatban térdelő testhelyzetben, természetellenes testtartással vizsgálta előző lövésének eredményét. A rajta levő barna kordszövet zakó a sűrű aljnövényzettel borított erdőben J. S.-t megtévesztette. Lövését elvakultságában A. M.-re adta le, akit vaddisznóval tévesztett puskámból, de azért nagyban sütögettem a »nyúlta«. Édesapám éppen arra jött. — Mit csináltok? — kérdezte. — Vadászunk — mondtam. Apám szó nélkül hóna alá kapott, és jól elfenekelt. Megvárta, míg nagyreményű vadászcsemetéje a bőgést abbahagyta, és utána a nála megszokott bölcs nyugalommal megkérdezte: — Tudod miért kaptad? Jegyezd meg magadnak, hogy a puskát soha se szabad senkire se ráfogni. Ez a tanítás végigkísért életemen, és bizonyára megmentett esetleges katasztrófáktól." Rózsahegyi Kálmán — a nagy színész, anekdotázó vadászíró — figuráját, a palóc jegyzőt, nyilván nem fenekelték el gyerekkorában, mert a nem veszélytelen rossz szokásait vitte magával a vadászmezőkre, és osztotta úton-útfélen. íme az idézet: "Felfelé fésült, sörtés szőke haja és nagy műgonddal kunkorított macskabajsza volt a jegyzőúmak. (Odahaza biztosan még bajuszkötőt is használt.) Nógrádban vadásztunk együtt. Rettenetes rossz puskás volt. Ideges, bolond. Jobbra-balra lövöldözött. Nem tréfálok: veszedelemben forgott az egész társaság élete. Amikor engem is megsörétezett — szerencsére csak egykét fáradt sörétet kapott a bőrkabátom —, rászóltam, hogy: — Hé, jegyző uram, észnél legyünk! Itt emberek is állnak, vigyázzunk egy kicsit! Dühösen visszafordult és kedves, palócos kiejtéssel kiáltotta felém: össze. Az általa kilőtt gyöngygolyó a szív, a tüdő és a nagy erek roncsolódás következtében A. M. halálát okozta. Időközben a helyszínre ért az elhalt felesége, aki rázuhant a férjére, és magánkívüli állapotban mondta: "Megjósoltam neked... és kértelek, hagyd abba, és menjünk haza." Megjegyzés: A posta, vagy más nevén futó és a gyöngygolyó használata nálunk tiltott. Vaddisznóra, sörétes fegyverből azonban az "SBall" jelzésű lőszer engedélyezett, de csak "vaddisznóra". Rőt vadat, muflont, dámszarvast, őzet csak golyós fegyverrel szabad elejteni. — Aki gyáva, az ne járjon vadász - nyi!..." Még valamit... A vadászbalesetek elkövetésénél gyakori szerepet játszik a "célzóvíz", azaz az alkohol nemkívánatos használata. Nem csoda hát, ha a vadászaton megjelennek a rendőrök, és a fegyverek ellenőrzése mellett alkoholszondázást is végeznek. De vadászbalesetet okozhat a vadász féktelen kapzsisága, amikor a vadat mindenáron ő akarja elejteni, és fegyverét elsüti a hajtok vagy a vadásztársai irányába. A hasonló kapzsi és féktelen vadászszomszédtól mentsen meg a jó Isten a nyúlvadászatokon, vagy a vaddisznóhajtásban. Az 1971-es Budapesti Vadászati kiállítás idején sok szép vadászkönyv jelent meg, melyek közt ott volt szerényen dr. Bakóczi Antal: Vadászszenvedély, vadászati fegyelem című könyve, amely a vadászati balesetek, "az emberi bánat, keserűség bekövetkezésének" megelőzésére inti olvasóit. A felsoroltakon kívül figyelmeztet arra, hogy balesetet okozhat a rossz, az időjáráshoz és a vadászterülethez nem alkalmazkodó felszerelés, vadászruha is. De balesetet okozhat a sebzett vadkan vagy a támadó vadkoca. A magyar történelemben vadkan áldozata lett Szent Imre herceg és Zrínyi Miklós is. De olvastunk gyilkos szarvasbikáról, és a mezőn dolgozó asszonyokat felöklelő őzbakról is. Dr. Bakóczi Antal könyvéből kiragadott történet szolgáljon a vadászbalesetek megelőzésének tanulságául. Motesíky Árpád A HÉT 31 VADÁSZBALESETEK
