A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-12 / 24. szám
LAPOZGATÓ újságban, egyébként jövőre lesz 85 esztendős Vilmos bácsi. Rövid kitérővel fiáról kérdeztük, és elmondtuk, hogy jártunk nála. Vilmos bácsi legyintett: "Hókuszpókuszokat csinál Vili, minket nem tud meggyógyítani. Az anyjához dr. Mészáros Sándort kellett kihívni Oroszkáról a múltkor is" — mondta nevetve a végén. Próbáltuk megmagyarázni, hogy ha egyszer annyian keresik fel, akkor mégiscsak lehet a dologban valami. Erre aztán Vilmos bácsi kissé türelmesebben elmondta, hogy a múltkor, amikor végighaladt a hátgerincén a kezével (mármint a nópgyógyász Vili), fel egészen a nyakáig, bizony forróságot érzett... Búcsúzás közben végigtekintettünk a Csontos portán, amelyet az idős házaspár tart rendben, nem kis erővel és fáradsággal. A költő szemében eró fénylik, habár az egykoron szálfatermetű ember termete kissé megroggyant, de nem halt ki belőle az alkotási vágy, a tenni akarás, mint azt egyik versében nagyon szépen írta: "Vár a nap, és szólít a munka." Visszatérőben a Szikincén és a Garamon áthaladva, egy kis kerülővel Csatára érkeztünk. Megálltunk Lovicsek Béla írónál, az A Hót nyugdíjas szerkesztőjénél. Új portájának tágas verandáján fogadott. Ugyanis az író elköltözött Pozsonyból, Csatán vásárolt lakást. Viliről, ifjabb Csontos Vilmosról kérdeztük. Lovicsek Béla annyit mondott: "Tanítottam még Zalabán, jó tanuló volt, és ha visszagondolok, volt benne mindig valami különlegesség, amelyet kapásból nehéz lenne elmagyarázni. Hogy most pszichotronikus? Közelebbit nem tudok sem róla, sem a tudományáról mondani. így lebecsülni, de magasztalni sem. tudom." Távozóban vettük észre, hogy Lovicsek Béla botjára támaszkodva kísért ki bennünket. Komoly lábtörése volt, és még komolyabb műtéten esett át. Azért is hagyta ott Pozsonyt, mert falun, a természethez közel, nem messzire a Garamtól, bajával is könnyebben él az ember... Csontosóknál tett látogatásom után kissé elgondolkodtam azon, vajon érdemes-e megírni a látottakat és hallottakat? Lényegében nem attól féltem, hogy majd valaki írásomra reagálva kimondja, hogy "csodadoktorok pedig nincsenek". Inkább az aggasztott, hogy lesznek komoly betegek, akik bíznak szavamban és nyomban útra kerekednek Zseliz felé gyógyulást keresni. Meg attól, hogy a pszichotronikáról bizony keveset tudunk, és csalódás érheti az embereket, holott egyes lapoknak, köztük a Život című szlovák képes családi lapnak állandó rovata van. Ezrek keresik fel levélben a lapot, és kérik Jaroslav Dian pszichotronikus segítségét, tanácsait. Talán érdemes lenne a természetgyógyászattal többet foglalkozni, és nem kellene elfojtani a még csírájában lévő kezdeményezéseket. MOTESÍKY ÁRPÁD DERŰS PERCEK Gróf Zichy Géza, a maga idejében ismert költő, drámaíró és zeneszerző eléggé gyengécske poétának bizonyult. Ám annál hevesebben ostromolta a szerkesztőségeket, hogy költeményeit elhelyezze. Szorgalmasan küldözgette verseit a Gyulai Pál szerkesztette Budapesti Szemlének is. A kistermetű Gyulai azonban nem tartotta jó költőnek a grófot, és elfektette kéziratát. A gróf várt egy ideig, s miután meggyőződött róla, hogy neve nem fordul elő a Szemlében, elhatározta, fölkeresi Gyulait, és megmondja neki a magáét. Egy szép napon be is nyitott a szerkesztőségbe, és fölháborodva támadt Gyulaira. — Szerkesztő úr, ön szándékosan ignorál engem. Egyetlen soromat sem közölte. Mit képzel ön rólam?! Gyulait mellbe ütötte a fölényes hang, de higgadtan válaszolta. — En csak azt képzelem önről, uram, hogy meglehetősen vérszegény költőcske, legalábbis, erről tanúskodnak versei. A gróf szikrázó szemmel vetette oda. — Ilyet mer állítani? Tudja, ki vagyok én?! — Hogyne. Egy régi magyar arisztokrata család sarja... Ám, ha ilyen magas lóról beszél velem, gróf úr, kihangsúlyozva nemességét, akkor próbáljon meg maga is olyan verseket írni, mint lort Byron. xxx Rippl-Rónai József, a századforduló kiváló festőművésze fölötte barátságos, de szókimondó ember volt. Kedvelte, támogatta a kezdőket, házának ajtaja mindig nyitva állt előttük. Tanítványai szerették, becsülték annak ellenére, hogy műveikről mindig őszintén beszélt, s csak akkor dicsért, ha a növendék tényleg megérdemelte. Kevésbé ismert művészek, sőt, a műkedvelő festők is fölkeresték, mondana véleményt munkájukról. Történt, hogy egy műkedvelő kereste föl néhány képével a mestert, bírálatát kérve a meglehetősen fura mázolmányokról. — Kérem a kedves mestert, mondja meg őszintén, tetszenek-e a képeim? Rippl-Rónai hol a képekre, hol az alkotójukra függesztette szemét, és hümmögött valamit az orra alatt. — Mit mondott, kedves bátyám? — kérdezte a vendég. De a mester nem felelt, csak lógatta a fejét, s orra nyergén föl-le tolta a szemüveget. A festő egyre jobban izgult, és sürgette Rippl-Rónait lf/u Csontos Vilmos regisegkereskedó es természetgyógyász Fotó: Gyökeres György és Motesíky Árpád — Árulja el már, kedves mester, mi a legnagyobb érték képeimen? — A keret, fiatal barátom. A keret. xxx Vajda János szerette a hasát. Néha két ebédet, két vacsorát is bekebelezett a vendéglőben. Különösen a húsos ételeket kedvelte, amelyeket minden formában fogyasztott. Barátai, írótársai jól ismerték legendás étvágyát, s furcsa történeteket terjesztettek telhetetlenségéről. Egy ízben, amikor betért a Pilvaxba, hogy megebédeljen, egy hivatalnokféle telepedett az asztalához. Az is ebédet rendelt, mint a költő. Amíg Vajda jó étvággyal fogyasztotta marhasültjét, látja ám, hogy asztaltársa holmi zöldségfélét majszol rizskörítéssel. A költő egészen elképedt, s nem állta meg, hogy oda ne szóljon. — Ne vegye tolakodásnak, uram, de mért eszik össze annyi zöldséget. A húsféle sokkal táplálóbb, ízletesebb is, mért nem rendel inkább egy jó sültet vagy bécsi szeletet? A hivatalnok rosszallóan pillantott Vajdára. — Azért nem fogyasztok olyasmit, mint ön, mert bűnnek tartom megenni a szegény ártatlan állatok húsát. Vajda kissé meghökkent, de föltalálta magát. — Szóval bűn, hogy ón húst fogyasztok. És az nem bűn, hogy maga eleszi a szegény állatok elől a növényt? D. GY. A HÉT 7
