A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-05 / 23. szám
" ■ SZABADIDŐ ' 1...........-....1,111 ............ ■ — Arcok félhomályban Julka Tízéves kora óta ismerem, a szomszédom volt Zabosban, szótlan, hallgatag kislány, pedig szlovákul is, magyarul is jól beszél, gyakran átjárt hozzánk, segített a kertet gyomlálni, olykor ha moziba vagy más szórakozóhelyre mentünk, vigyázott a gyerekekre. Arvalány volt, egy jószivű özvegyasszony nevelte fel, korán munkára fogva őt és két évvel fiatalabb öccsét. A közeli laktanyába járt dolgozni, a tiszti konyhát takarította, ételmaradékot hordott haza, amivel évente több disznót is felhizlalt. Korán férjhez ment egy ügyes ácslegényhez, a lakodalmába meghívott bennünket, nagyszerű csárdást jártam vele, egy sramlizenekar játszotta a talpalávalót. Amikor Zabosból elköltöztünk az új lakónegyed más-más tájára, neki már egy nyolcéves lánya és két apró fia volt. Azután sokáig nem találkoztunk, nem is nagyon hallottam felőlük, ha jól emlékszem, öt évvel ezelőtt véletlenül összefutottunk a Prior áruház előtt, helyesebben én futottam az autóbuszra, ő meg rám kiáltott: — Szomszéd úr, álljon már meg az istenért! Alig ismertem meg: csapzott volt, azelőtt pirospozsgás arca sápadt, szinte szürke, világoskék szemében furcsa ideges lángok lobogtak. Egy betonoszlophoz dőlve cigarettázott. Minden bevezető nélkül arról kezdett beszélni, hogy most jött a ligetfalusi temetőből, ahol az ikertestvére sírját kereste. Ezt nem értettem, és az is nagyon meglepett, hogy a lehellete erősen pálinkaszagú volt. Azelőtt nem ivott. Arról beszélt nagyon zavarosan, hogy a bábaasszonytól aki a születésénél jelen volt, megtudta, hogy ő sziámi ikerként született, s hogy ikerpárját, aki néhány órával a születése után meghalt, leoperálták róla, s Ligetfaluban temették el, és amióta ő ezt tudja, s végre az is kiderült, mitől van a hosszú, széles sebhely a csípőjén, azóta nincs se éjjele, se nappala, minden nap kijár a temetőbe, s addig nem nyugszik, amíg a testvére sírját meg nem találja. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy azt ugyan hiába keresi, az ilyen megkereszteletlen csecsemőket jeltelen sírocskákba szokták temetni, s azt már régen benőtte a gaz, elmosta az idő. De ő tovább beszélt hevesen, azt mondta, hogy a kórházban röntgennel megállapították: a halott ikerpár testének egy darabját — ("akkorát, mint az öklöm") — benne felejtették az orvosok, s ha ő most azt a sírt megtalálja, akkor ezt a testrészt kioperáltatja magából, és a testvére mellé temetteti. Hirtelen felrántotta blúzát, kigombolta szoknyáját s meg akarta nekem mutatni a csípőjét. Ott, az emberektől nyüzsgő Kő téren. Ijedten elmenekültem. Nemsokára azt hallottam, hogy Julkát elvitték a bazini elmegyógyintézetbe alkoholelvonó kúrára. Egy fél esztendeig el volt zárva a külvilágtól... Most itt ül nálunk, szelíden mosolyog, és teát iszik. Tréfálkozva mondom neki, hogy öntök egy kis rumot a teájába, ha ő is úgy akarja. Azt mondja, csak próbáljam meg: a nyakamba önti az egészet. Nem próbálom meg, mert nincs is itthon rum. ;— Húú — mondja — ki gondolta volna, hogy az alkohol így megbolondítja az embert. Még egy ilyen öreg nagymamát is! Hogy még nemlétező sebhelyeket is fölfedez a testén. Mert nincs ám rajtam semmilyen sebhely. Megmutassam? — Ami nincs, azt nem lehet megmutatni — bölcselkedek. A harmincnyolc éves "öreg" nagymama mégis úgy tesz, mintha ki akarná kapcsolni a szoknyáját, s nagyot kacag, amikor tüntetőn elfordítom a fejem. — Mióta lett ilyen szégyenlős, szomszéd úr? Á, idenézne azért maga, ha nem volna itthon a felesége! S ebben alighanem igaza van. Zs. Nagy Lajos Nagy Zoltán illusztrációja Marci bácsi vaddisznói Gyerekkorom egyik jellegzetes alakja volt Marci bácsi. Vezetéknevét a mai napig sem tudom, mert mindenki csak így hívta. Illetve időnként neve elé ragasztották a BURKUS-t, mert ez volt a gúnyneve. Ö volt a falu harangozója, a harangláb az ő házuk előtt állt. Merthogy a feleségével — Marcsu nénivel — laktak ott. A ház már rég nem áll, és lakói is átköltöztek a túlvilágra, de ha gondolatban végig megyek a falun, megjelenik előttem a kis vályogház, és előtte Marci bácsi ücsörög a kispadon. Mert ő mindig ott ücsörgött, mintha oda ragasztották volna — egyéb dolga nem lévén. Vicces ember hírében állt, na meg a lódítás sem állt tőle távol. Nekem különösen tetszik az alábbi történet, mert olyan megkapóan esetlen és kedves: Fiatalabb korában Marci bácsi nem ücsörgött naphosszat a ház előtt, hanem a közeli kőbányában dolgozott, aminek Macskalyuk volt a neve. A bányába az erdőn keresztül vezetett az út, amelyet naponta kétszer meg kellett tennie. Egy alkalommal a kocsmában poharazgatás közben — épp nagy hallgatóközönség vette körül — így szólt: — Hja, emberek, képzeljétek, a múltkor jövök haza a Macskalyukból, és mit látok? Egy nagy falka vaddisznót. Ismerve Marci bácsi nagyot mondói képességeit, valaki oda szólt a hallgatóságból: — Ugyan Marci bácsi, nemigen volt az olyan nagy falka! Mire az öreg: — Jó, jó fiam, de volt vagy nyolc! Erre bekiabál egy másik: — Á, Marci bácsi, nemigen volt az nyolc sem! Erre az öreg: — Ejnye fiam, de volt vagy öt! Újabb hang a hallgatóságból: — Nemigen lehetett az öt sem. Mire az öreg újból: — De volt vagy kettő! Egy hitetlenkedő megszólalt a tömegből: — Mard bácsi, hisz arrafelé nem is igen vannak vaddisznók. De ő nem hagyta annyiban: — Hát jól van no, fiam, de hallottam, hogy zörgött a haraszti!! Azóta ha valakit nagyotmondáson kaptak, csak annyit kellett szólni: Olyan lehetett az, mint a Mard bácsi vaddisznói. Beküldte: Bial Júlia (A ”10 szelvény — 10 nyeremény" című versenyünkre beérkezett anyagból) A HÉT 31
