A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-05 / 23. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY Csütörtök volt és szikrázott a nap, amikor úgy négy óra tájban hazafelé ballagott a szerkesztőségből. Fanni érezte, hogy nincs valami rendben az Esti Szó körül. Pusztaszeri mintha egy kissé idegesebb lenne a kelleténél, s három kolléga váratlan elbocsátása a múlt héten olyan volt, mint derült égből a villámcsapás. Igaz. hogy egy sem volt valami nagy erőssége a szerkesztőségnek. Sándor Teri sokéves szakmai gyakorlattal sem tudott elrugaszkodni hajdanvolt "munkáslevelezői" szintjéről. Tunkó Zsigáért kár, mert jó tollú, szellemes ember, de a szerencsétlent sokszor hevederrel sem lehetett elvontatni a söntéstől. Fanni a szerkesztőségi ülésen először azt gondolta, felszólal az ügyében, megpróbálja menteni, de aztán be kellett látnia, hogy ennek semmi értelme, mert a kollégák nem hajlandóak többé helyette dolgozni. Kis Gáborban mocorgott némi tehetség, amelyet azonban fejleszteni kellett volna. Sajnos Gábor elment volna a munka temetésére. Valami furcsa, örökös elégedetlenség élt benne, amely mindig mások felé irányult. Szinte betegesen féltékeny volt mindenkire, aki tehetségesen írt, aki látszólag kiegyensúlyozott volt, aki a munkáját kedvvel és szívvel végezte. Sokszor hisztérikus volt, akár egy nő. Titokban mindenki után kémkedett, számolta, ki hányszor megy be a főnök szobájába, s nem nyugodott bele, amíg meg nem tudakolta, hogy miről is esett szó odabent. Rajta kívül mindenki seggnyaló és szervilis volt, ennek ellenére nem átallotta naponta legalább egyszer felhívni este, otthon a lakásán Pusztaszerit, hogy kielégíthesse kíváncsiságát. Pusztaszeri többször is panaszkodott ezügyben Szerdahelyi Tamásnak, aki persze rögtön elpletykálta a szerkesztőségben. Újságírók között semmi sem marad titokban. Fanni mégis úgy gondolta, kár volt kitenni Gábor szűrét, mert nem tehetségtelen. Ezt megvitatta Karesszal, aki egy mondattal lezárta a témát. "Ne fájjon a szíved egy olyan emberért, aki utál dolgozni." Fanni erre becsukta a száját, mert tudta, hogy van ebben némi igazság. "Különben is — folytatta Karcsi — értesüléseim szerint az Esti Szónak már csak hetei vannak hátra. Nem veszed észre, hogy végelgyengülésben szenved?" Fanni tudta jól, valahogy rossz a "lapjárás", senkinek nem igazán érdeke a tisztességes lapterjesztés. A lapterjesztő vállalat mintha csak a pénzt szeretné kasszírozni, de a munkáját felszínesen végzi. Felháborító, hogy vannak olyan magyarok lakta vidékek, ahová az Esti Szó egyáltalán nem jut el. A lapterjesztők — arra hivatkozva, hogy nem rendelik meg az újságot — fütyülnek mindenre, a szerkesztőségben meg állandóan cseng a telefon, méltatlankodnak az olvasók, hogy képtelenek hozzájutni az Esti Szóhoz. A lapterjesztő vállalat munkatársai lecsapják az újságkötegeket a járási központok standjai előtt, esetleg a nagyobb településeken a postán és kész, letelt. Hogy onnan eljut-e az újság az apró falvakba, ugyan kit érdekel? Ördögi kör ez... Nem tudni, hol a hiba. Az olvasóknak nem kell a lap, vagy nem kapni, azért nem vásárolják. Pusztaszeri még nem jelentette be a krachot, rohangászik Ponciustól Pilátusig egy kis pénzért, de az ő tehetségével és rátermettségével nem igen menti meg a lapot. Állami támogatásért kellett volna folyamodniuk, mint a többieknek, de amikor olyan jól kezdett menni az egész, úgy döntöttek, nem kérnek pénz. Ki tudja, milyen előre nem látott kötelezettséget jelent majd az állami támogatás? Jobb nem élni vele. Ez volt a szerkesztőbizottság véleménye. Mára megváltozott, de úgy néz ki, hogy későn. Fanni fejében ezek a kellemetlen gondolatok motoszkáltak, amíg hazafelé ballagott. Arra gondolt, hogy Rasztyonak talán mégiscsak igaza volt, el kellene fogadnia azt a bécsi állást. A lapnak úgyis lőttek, a még létező magyar lapokat megrohamozzák majd az állás nélkül maradt kollégák. Az egyik tehetségesebb, mint a másik és főleg mind rámenős, nem olyan, mint ő. Egy csendes mellékutcán ballagott hazafelé, amikor valaki lágyan megérintette a vállát. — Nos, kire szavazunk, hehehe? Fanni hátrafordult. Müller állt mögötte. Úgy látszik ma a nyájas arcát "vette fel," állapította meg magában s a hirtelen találkozástól még arra sem volt ideje, hogy szokása szerint mélyen elpiruljon. — Nekem, magyarként sokkal egyszerűbb a dolgom, mint talán magának... Ha cseh vagy szlovák lennék, akkor a Független Erotikus Kezdeményezésre adnám a voksomat. Müller meglepetésében kimeresztette a szemét: — Ki hinné magáról, Fannika... — A szerelemben meglehetősen puritán vagyok, s ha hiszi, ha nem, én még nem láttam pornófilmet, de talán ez az egyetlen olyan mozgalom, amelynek a programjában a nacionalizmusnak még a csíráját sem fedeztem fel. — Maga nagyon szigorú. A Polgári Demokratikus Unió egyáltalán nem nacionalista beállítottságú... SZERDAHELYI TAMAS ~T— Még ők talán a legszimpatikusabbak, de felfedeztem a választási programjukban egy megállapítást, vagy törekvést, amely nekem nem igen tetszik... — ? — A magyarok által csak víziszörnynek becézett borzalmat haladéktalanul fel kell építeni, olvastam volt... — Csodálkozik ezen? Ha már ennyi pénzt beleöltünk... — És maga, mint orvos, aki emberi életeket mentett meg, és az a kötelessége, hogy gyógyítson, bólogat erre az esztelenségre? Müller látta, hogy Fannit elkapja a hév, hirtelen eléállt, s a mutatóujját az asszony szájára tette. — Hagyjuk ezt, mert még összeveszünk. Nekem tényleg más a véleményem, de ez továbbra sem jelenti azt, hogy nem vagyok lelkiismeretes orvos... Tudja mit? Akkor én meg a Sörpártra szavazok — mondta nevetve s karonragadta Fannit. Meg sem állt vele a kis utca végén lévő Mamutig. — Meg sem kérdezi tőlem, hogy szeretem-e a sört? — nevetett Fanni. — Szereti a sört? — kérdezte Müller ünnepélyesen. — Nem — vágta rá Fanni, s ez nem póz volt a részéről, tényleg nem szerette. — Esetleg egy coca-colát vagy egy becherovkát azért innék. Letelepedtek az egyik asztalhoz, szótlanul ültek és mosolyogtak egymásra. Fanni megállapította, hogy Müller most nem pózol. Kedves és természetes, megnyerő, szelíd. A pózolás úgy látszik a munkahelyi egyenruhájához tartozik. A fehér köpennyel együtt veszi fel. A pincér letette eléjük az italt. — Veszek magának sósperecet — mondta Fanni hirtelen ötlettől vezérelve. Müller mosolygott és a fejét ingatta. — Akkor sósmandulát vagy pogácsát. — Nem kérek. És maga? — Én sem, de mivel meghívott egy italra, viszonozni szerettem volna. — Érdekes — folytatta a diskurzust egy kis szünet után Müller — mi hosszú távon nem tudunk egymásra haragudni. Fanni nem egészen értette, mire céloz, de a megállapítás megmelengette a szívét. — Szóval maga nem akarja a perecemet, nem akarja a pogácsámat, a sósmandulámat — vette fel az elhagyott párbeszéd fonalát, s mire a mondat végére ért, akaratlanul is ráérzett női ösztöneivel a poénra, amelyet a férfi szájába adott. — Mert én magát akarom — szólt csendesen Müller, s már nem mosolygott. — Most, azonnal... Fanni megrémült. 18 A HÉT
