A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-05 / 23. szám
EGTAJAK ILLÉS ENDRE EZÜSTLANC A férfi kilépett az Arno-parti szálloda kapuján, és a Ponte Vecchio felé indult. Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a nap, hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni az árnyékot adó hídfőig. Mindenütt forró kövek és sustorogva lobogó napfény, a kis régiségkereskedések küszöbig rántják függönyeiket, lélek nem mutatkozik a részegen ingó kőparton. Néha azonban olyan sűrűn és édesen csurog a nap, mint a méz. Ezek a szelídebb délutánok: ilyenkor nem lehet futni, minden lassúdik, a lélegzet is álmosodik. A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt: itt kell maradni a hídon, nem szabad továbbmenni. Aki dologtalanul járkál a városban, és nem siet sehová, most kedvére ácsoroghat az ezüstárusok kirakatai előtt. Még egy tanács: maradjunk a jobb oldali járdán. Itt csak ezüstösök vannak; a túloldalon már arany és porcelán is belekeveredik a nemes alapszínbe. Az ezüst a legtisztább, legnemesebb fém. Mennyi kis bolt, mennyi kis harang, gyűrű, liliomos kiskanál, melltű, zászlótartó-oroszlán. Mind-mind ezüst. Tompa, tartózkodó ragyogás, fátyolozott fény. A férfi átsétált az Arno túlsó partjára, egészen a Via dei Guicciardini sarokházáig; itt már olyan józan és kiábrándító az utca, mint egy zátony. Visszafordult, és amikor ismét a mozdulatlan Arnót érezte a járda alatt, az álom és szédület észrevétlenül jelentkezett. Megállt a híd közepén, a hármas bolthajtásban, innen láthatta a sötétzöld folyót és jobbra-balra az ezüstösök fecskefészkeit. Később sokáig álldogált egy keskeny kirakatüveg előtt, végre belépett a boltba. Sápadt, magas lány jött ki a folyóra néző belső szobából; látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt. Olyan sovány és finom volt a lány arca, mintha egy sienai festő húzta volna meg vonalait. A férfi előbb néhány gyűrűt nézett, majd szemet vetett egy kis harangra, végül karpereceket kért. Megállapodott egy széles ezüstláncnál. A széparcú lány elmagyarázta, hogy 16 A HÉT ez a koronás sárkány a karperecén Siena egyik pajzsáról való, a menyétet és az elefántot is onnan másolta az ezüstműves. Sorjában bemutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hangját, majd megállapodtak az árban is. A lány hosszú dobozkát vett elő, vattával ágyazott, és éppen belefektette volna az ékszert, amikor a férfi visszakérte a karperecét. — Kicsi... — mondta. — Azt hiszem, kicsi. Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, s úgy érezte: a szép ezüstszalag nem éri körül azt a távoli ízületet. — Tessék, nézzen ide! — és könnyű, alig rebbenő mozdulattal saját csuklójára kattantotta az ékszert. A férfi elmerült arccal nézte. A karperec valóban könnyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány karján; bizonyosan ugyanilyen szépen átéri majd azt a másik csuklót is. "Santa Barberához hasonlít — nézett a férfi a lányra; Santa Barberához a sienai San Domenicóban." Fizetett. A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a karperecét, amikor a férfi mosolyogva, felszabadultan megállította.
