A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám
VISSZHANG Egy fabatkát sem Mennyit ér az embernek egy nemzethez (nyelvhez, kultúrához) való tartozása, ha nacionalista? Egy régi bölcs keresztény mondás értelmében (ne tégy másoknak olyat, amit magadnak sem kívánsz) e kérdésre csak így lehet válaszolni: egy fabatkát sem. Sajnos csalódott, aki úgy vélte, hogy a forradalom után megszűnnek a nemzet(isóg)i súrlódások. És joggal vetjük szemére ilyetén túlkapásait annak, aki csak a sajátját látja, s lehetőleg a másik rovására. Az anyanyelv fontosságát sosem vontam kétségbe — az okok, érvek ismertek. Ehhez csak annyit, hogy e tekintetben teljesen egyetértek azzal, amit erről Tóth Elemér is elmond a Mennyit ér...? cikkében (A Hét, 46. sz., 1991. XI. 15), a Széchenyi és Kosztolányi idézeteket is beleértve. Amivel azonban végképp nem lehet egyetérteni, az a cikkíró szemlélete. Mert miről is van szó? A lényeg: Az új gazdasági helyzetben szükségszerűen a sajtó is drágább lett. A bizonytalanná vált emberek elsősorban (sajnos) a kultúrán spórolnak, s kevesebb könyvet, újságot vásárolnak. Tóth Elemér nyilván ezen szeretne változtatni. Csak azt nem értem, miért mások rovására? Mert ha nyitott szemmel járná az iskolákat és venné a fáradságot, hogy mélyebben betekintsen a problémakörbe, észrevenné: a gyermekek megcsappant olvasókedve nem nemzetiségi kérdés, hanem a gazdasági okokon túl egyéb magyarázata is van. Tóth Elemér mégis azt szeretné, hogy a gyerekek ne olvassanak szlovákul, hanem magyarul. Németül talán megengedhetóbb volna? Ha azt mondaná: olvassatok, gyerekek, mert ez sok szempontból is fontos, mi felnőttek pedig tegyünk azért, hogy valóban Így legyen, csak egyetértenék vele. Ám aki a nacionalizmust támadva célt és eszközt téveszt, az könnyen maga is a nacionalizmus iszapjába süllyed. Bevált kommunista fogás volt ez: nem úgy tűnni ki, hogy jobbat, szebbet, érdekesebbet produkálva emelkedők mások fölé, hanem azzal, hogy másokat a víz alá nyomok. Aki Így tesz, az önmagát sorolja "a Markus-, a Ferko- és Prokešféle fajvédő 'molnárok" közé. A cikkből világos, hogy Tóth Elemér nem vette magának a fáradságot, hogy a Priateľbe beleolvasson, így nem vehette észre, hogy a Priateľ a magyar tanítási nyelvű iskolákba járó gyermekek számára készül, azzal a céllal, hogy hozzájáruljon jobb szlovák nyelvtudásukhoz. Azaz pedagógiai gyermeklapról van szó (a Tábortűz gyermeklap, tehát egy teljesen más kategóriába tartozik). Apám két dologra mindenképpen megtanított. Először is arra, hogy nekünk, magyaroknak, kétszer kell bizonyítanunk. Ebben az országban erkölcsi kötelességünk megtanulni az állam nyelvét (a nyelvtörvénynek ehhez semmi köze), éspedig a lehető legjobban (bár arról lehetne vitatkozni, mi a jó nyelvtudás), mert csak úgy tudunk bizonyítani. A nyelv ugyanis eszköz. Minden nyelv az. Ezért a magyaron és szlovákon kívül más nyelveket is el kell sajátítanunk, éspedig minél korábban, annál jobb. És persze szakértelemből is duplán kell vizsgáznunk (ennek is a nyelv a kulcsa). Nem kevésbé pedig emberségből; bármit mond/tesz a külvilág, az emberi méltóság megtartása legyen a büszkeség fő kritériuma. Másrészt ha Tóth Elemérnek az a gondja, hogy kicsi a Tábortűz olvasótábora, a lap szerkesztőjeként jobban tenné, ha utána nézne a valódi okoknak, mert csak azok ismeretében segítheti a probléma megoldását. Nem igaz az, hogy "a Priateľ-t szinte minden iskolában kötelező megrendelni". Minden tanító, aki e lappal foglalkozik, megmondhatja, hogy nem a magyar gyerekek elszlovákosítása a Priateľ célja Használatának sokkal prózaibb (pedagógiai) okai vannak. Azt sem értem, miért kell még mesterséges ellenségképet is gyártani — nincsen már a valódiakból is elég? Jó volna tudatosítani, hogy a Priateľ és a Tábortűz nem két konkurens lap — olyan ez, mintha az egyik kéz a másikra volna féltékeny. (Csak mellékesen: a Tábortűz magasabb példányszámban jelenik meg mint a Priateľ.) A baj inkább abban van, hogy a gyerekek még anyanyelvükön — magyarul — sem tudnak megfelelő színvonalon —,de ez sem nemzetiségi kérdés. Sokkal inkább vádolható tökéletlen iskolarendszerünk, s vádolhatok azok a szülök, akik nem szoktatták gyermeküket a mesére, nem foglalkoznak, nem beszélnek velük eleget, mert "nincs idejük", akik könyv helyett inkább videót vásárolnak, s a gyermekek számára készült lap helyett bundásvirslíre adnak pénzt, holott az otthon elkészített tízórai (arra sincs idejük) olcsóbb is volna. Vajon szükséges-e, hogy a valódi okokat szem elől tévesztve még egymás torkának is essünk? Bízom abban, hogy a Tábortűz megtalálja az utat olvasóihoz, hogy olyan jó, színvonalas és vonzó lap lesz, amelyet a gyerekek (s persze a pedagógusok és szülök is) nélkülözhetetlennek tartanak, szívesen elolvasnak. Mert szükséges, hogy a gyerekeknek legyen ilyen lapjuk—főleg anyanyelven! De ezt sem idézetekkel, sem kirohanásokkal elérni nem lehet. Aich Péter (----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------" Csak írok, nem olvasok... Hadd kezdjem "válaszomat" Aich Péter stílusában: Mit ér az újságíró (főszerkesztő), ha olvasni sem tanult meg?! Bizony "fabatkát sem"! Mert..., de kezdjem az elején! Aich Péternek azzal a bugyuta vádjával, mely szerint "nacionalizmus iszapjába süllyedt’ Markuš-féle fajvédő alak vagyok — nem foglalkozom. A "bevált kommunista fogás’ kitételére azonban szabadjon megjegyeznem, hogy én nem tudhatom milyenek voltak azok a fogások, engemet ugyanis ’68 után eltávolítottak azokról a tájakról, belőle viszont a most csepült kommunisták főszerkesztőt kreáltak... De ez nem lényeges! A lényeges az, hogy ha Aich Péter legalább itt-ott beleolvasna a Tábortűzbe, akkor nem írna le rólam olyan szamárságot, hogy ón "azt szeretném, a magyar gyerekek ne olvassanak szlovákul". Nemegyszer leírtam ugyanis, hogy kutya kötelességünk megtanulni szlovákul, de tegyük ezt a magyar tanítási nyelvű iskolákban!!! Tegyük ezt az anyanyelv biztonságában, hogy annak a másiknak a színeit, izeit legyen mihez mérnünk Mert akit egyszerre sokfélében nevelnek, az a végén egyiket sem tudja, azaz "senyelvúvó" válik... (Furcsa ez a vád már csak azért is, mert Aich Péternek illenék tudnia, hogy az elmúlt években mintegy huszonöt könyvet ültettem át magyarra a szlovák és cseh irodalomból, a sok-sok versről és novelláról már nem is beszélve.) Nem tudom milyen farkasvakság szállt Aich Péterre, amikor a "Mennyit ér...?" című írásom néhány mondata három gépelt oldalnyi dörgedelemre ragadtatta. A mondatok:"Merthogy van az, hogy a Priateľt szinte minden iskolában kötelező megrendelni, a Tábortűzi azonban nem?! Szlovákul kötelező olvasnia a gyereknek, magyarul azonban nem!" Nos, kedves Aich Péter, hol mondom ón itt, hogy ne rendeljék meg a Priateľt, hogy ne olvassanak szlovákul?! A Priateľ példáját idézve éppen azt hangsúlyozzák ezek a sorok, hogy olvassanak, de magyarul is olvassanak! A magyar szakosokat kívántam fölrázni velük, hogy a szlovákot tanítók példájára — ók a Tábortűzt vegyék pártfogásukba! Tehát nem csepültem, nem szidtam, csupán "mozgósító elemként" használtam a Priateľ nevét. Avagy a "gyengébbek kedvéért" használati utasítással kellett volna ellátnom minden egyes mondatomat? Ha Aich Péter—hozzám hasonlóan — járná az iskolákat, nem csodálkozna hetet-havat összehordva a szándékomon. • Egyébként a Priateľt soha nem tartottam se konkurenciának, sem ellenségnek, hanem egy jól szerkesztett, tartalmas lapnak, amely szép rózsaszínben "rajzolja* a magyar gyerekek elé a világot. Aztán amikor kilépnek az utcára, és pofon csapják őket a "Na Slovensku po slovensky!", "Maďari za Dunaj!", "Maďari do plynu!" érdemdús jelszavak, legalább megértik, ha nem is értik a miértjét. Mert mit is kapott a csehszlovákiai magyarság hetven évnyi hűséges szolgálatáért? Mit kapott '45-ben, mit '68-ban és mit kap napjainkban? A előbb idézett jelszavakat! A Priateľban pedig szép rózsaszínű "rajzolatokat!" De még így is elhiszem Aich Péternek, hogy a Priateľnak "nem a magyar gyerekek eiszlovákositása a célja". Nyilván eszköze sem! De azt azért már neki sem hiszem el, hogy éppen a Priateľ vezeti rá majd őket magyar anyanyelvűk szeretetére, vigyázására, kultúrájuk ápolására, múltjuk, történelmük becsülésóre! Még annyit: Egyet kell értenem Aich Péterrel abban, hogy kirohanásokkal nem érhetünk el semmit. Való igaz! Olvasni azonban meg kellene tanulnia!!! TÓTH ELEMÉR A HÉT 7
