A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
— Mit? Mit kellett volna elmondania? Beszélj! — Egy szóval sem említette Stewart Hoffmant, akihez hamarosan férjhez kell mennie? Majdnem felkacagtam. — Miket beszélsz? Laura csak engem szeret. — Ez a Stewart jogot tanul. Gyermekkori szerelem, érted? Ma két órakor lesz az esküvő. S mi lesz akkor veled? Valósággal felordítottam kínomban. — No és aztán? Ez azt jelenti, hogy végre szabad vagyok! Nem tartozom neki semmivel. Tehát mi ketten ismét találkozhatunk. Merre vagy Esther? Látni akarlak. Most rögtön. — Itt várlak a motelban. Nem messze Ocean Citytől. Tíz perc múlva együtt lehetünk, drágám. — Magamra kapok valamit, és máris rohanok — mondtam lelkesen. Szinte félőrülten a boldogságtól majdnem táncra perdültem a nappaliban, s aztán berohantam a fürdőszobába. Miért is mentem be? A torkom elszorult, majd felsikoltottam. A körmeimmel végigszántottam a mellemen. Laura a fürdőkádban feküdt. Megfojtva. Most jutott eszembe... hiszen ma... nem is olyan régen... Laura beszélt erről a Stewartról... Igen... Laura említette. Hát akkor a telefon? Ébresztő? Lélekharang? Mi ez? Mi történt? A lidércnyomás sokáig tartott... Zs. Nagy Lajos Beugrók a nagybőgőbe Tegnap nagybőgős napom volt; ezt nem szomorúan, nem siránkozva mondom, egy nagybőgős hétköznap többet ér egy esős vasárnapnál. Már hajnalban kezdődött: azt álmondtam, hogy gyerek vagyok, a Zsély melletti Sósár fürdőben valami bálon és egy rakás zsélyi mezítlábas kisfickóval együtt ámuldozunk a nagybőgő brummogásán, meg a kéményseprő-fekete nagybőgősön, de legjobban magán a nagybőgőn, hogy tisztára olyan, mint egy óriási hegedű, egy hegedűóriás, s azt gondoltam, a fekete muzsikus csak azért állítja a földre játszás közben, mert az álla alá nem szoríthatja, hiszen ő nem óriás, sőt, inkább apró emberke, kisebb, mint a nagybőgő... Hét körül ébredtem, szaladtam az ablakhoz megnézni milyen az idő, elnéztem kelet felé, bámultam nyugat felé, csupa felhőtlenség mindenütt, lenéztem a nyolcadik emeletről a föld felszínére, persze hogy tátva maradt a szám: odalent pontosan az orrom alatt, a legfeketébb szomszédom, akit eddig arab kereskedőnek néztem, mert mindennap hatalmas kosarakkal és bőröndökkel tér haza, kosaraiban alma, narancs, ananász, a bőröndökben valószínűleg heroin, aranytégla, ópium, szóval a szurokfekete kapitalista szomszéd egy barnán mosolygó nagybőgőt cipel három autója közül az egyik felé (Audi), a nagybőgő zöld vászonzsákba van dugva, de minduntalan kidugja a fejét, sőt, hosszú nyakát is a zsákból és vigyorogva, vidáman fölkacsint rám a nyolcadik emeletre, én meg visszakacsintok rá pajtáskodva, mintha ő lenne az a hajdani sósári óriáshegedű, még szerencse, hogy a szerecsenforma nagybőgős nem veszi észre ezt a függőleges haverkodást, megharagudhatna rám, vége lenne a jószomszédi viszonynak, sőt, talán bele is rúgna szegény nagybőgőbe. A nagybőgő nem akar bemenni a meggypiros limuzinba, nem és nem, se a hátsó ajtón, se az elsőn. Se fejjel előre, se farral, hol a feje marad kívül a fényes nagybőgősi kocsin, hol a fara, a zöld zsák már egészen lecsúszott, lecsússzam róla, már szolidan domborodó hasát is látom innen a magasból, látom a húrjait, sőt, a "lelkét" is, amely fehér, mint általában a bűntelen lelkek, s bizony mondom, bűntelen is ez a nagybőgő. Nem ő tehet róla, hogy nem fér el ebben a neokapitalista autóban, miért nem gyártottak neki tágabb ajtókat; az éjbarna nagybőgős kopaszodó homlokán verítékcseppek fénylenek, mintha megeste volna őt a hajnali harmat, leteszi hangszerét a földre, az autóhoz támasztja, tarka zsebkendőjével megtörli a homlokát, azután váratlanul jókorát rúg az ártatlan nagybőgőbe, a szívem is belefájdul, a nagybőgő hútjai nagyot pendülnek, sőt, bődülnek, az útszéli verebek és galambok rémülten felröppennek, egészen ideszállnak hozzám a magasba. "Ha ezt még egyszer megcselekszed, te more, véged!" üvöltöm magamban. Megcselekedte. A nagybőgő most még hangosabbat bődült, ijesztően, rémisztőén hangosan. S nekem ez elég is volt, papucsba bújtam, a kredencből előkerítettem a kloffolót, és mint a végzet pizsamás angyala, elindultam a földszintre; a felvonóra sokat kellett vámom, idegesen, dühösen morogva, nagybőgő hangon brummogva dörömböltem a liftajtón, mire leértem, éreztem, hogy már a fülemen is dühös lángok csapnak ki. Nem volt szükség a segítségemre: már messziről megláttam a két medvét, az egyik fehér volt, nyilván az északi sarkról érkezett, a másik éppolyan barna, mint a nagybőgő, ő talán csak innen a tátrai fenyvesekből, mindegy, nagy egyetértésben megragadták az Audit, a fehér mackó a jobboldali, a barna a baloldali ajtaját és hangosan brummogva rángatni kezdték, tágították az autót, bővítették a térfogatát, nagyobbították a köbtartalmát, hogy egészen tudományos legyek, ők brummogtak, a nagybőgő bogozott jókedvűen, az autó nagyobbodott, már elfoglalta a fél úttestet, az ébenszínű nagybőgős csodálkozva leült a járda szélére. Előbb a jobboldali ajtó szakadt le csörömpölve s a fehér jegesmedve esett hanyatt, azután a baloldali és a tátrai, nagybőgő színű mackó bukfencezett fel jókedvűen, maga a nagybőgő meg teljesen kibújt a zsákból, egyre hangosabban bogozott, az ablaküvegek az egész borzasztóan nagy lakótelepen vidáman csörögtek, csicseregtek. A mackók brummogva mégegyszer nekirugaszkodtak, s percek alatt darabokra szedték a drága, cseresznyeszínű kocsit, végül már csak a cigányosan cifra bársonyülések mosolyogtak az égre. A nagybőgő szünet nélkül brummogott, az egész társaság táncra kerekedett, beleértve a nagybőgőst is, aki előbb letörölte a szép drága autóért kiömlő könnyeit, aztán egyre vigabban ropta a bugi-vugit, az ablakok csörömpöltek, a lakók nevetgéltek és tapsoltak, a szeizmológiai intézet harmadfokú földrengést jelzett (Richter skála), én egy üres szemeteskukán vertem a ritmust a kloffolóval. S ez így ment estéiig. De este se lett vége. Odafönt bekapcsoltam a rádiót, s Budapestről Pege Aladár, a világ legjobb nagybőgőse saját szerzeményeit játszotta. Andante és allegro. Az allegrót hallva kiugrottam az ágyból, és én is táncra kerekedtem... Szkukálek Lajos rajza A HÉT 31
