A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY nivalóm és nem kell állandóan főzőcskéznem. Ez sem utolsó szempont, nem igaz? — kérdezte Éva pajkos mosollyal, aztán komolyra fordította a szót: — Most már anyám is rendbe jött, úgy látszik, megszokta az ittlétet. Nekem meg kimondottan megnyugtató, hogy amíg én munkában vagyok, Zsófi nincs egyedül a lakásban. — És Zsófi? — Zsófi már nagylány. Maholnap ő is kirepül a fészekből, akárcsak Zsolti. Ha minden jól megy, jövő ilyenkor leérettségizik, s remélem, sikerül bejutnia egyetemre valahova külföldre vagy legalább Prágába... — Lehet, hogy addigra már az is külföld lesz — vetette közbe Fanni. — Reméljük, hogy nem. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogy a nacionalista szlovákok gondolják. Gimnazistakorunk álmára célzok, a határok nélküli Európára... — Az szerintem ugyancsak a jövő zenéje még. De visszatérve az egyedüllétre... hogy is mondjam... azért Zsolt mint férfi, biztosan hiányzik... Éva hangos nevetésére a szomszédos asztaloknál ülök felkapták a fejüket, és — mogorván vagy mosolyogva — megnézték őket. — Ne haragudj, nem téged nevettelek ki. Csak olyan aranyosan kerested a legtapintatosabb módját, hogy megkérdezd: nem hiányzik-e a szex? Erre csak azt tudom mondani, szintén tapintatosan, hogy nem, Zsolt férfiként sem hiányzik. Bár azt hittem, hogy felülmúlhatatlan, most már tudom, hogy nem az. Mármint férfiként — tette hozzá kuncogva Éva. Fanni teljesen elképedt. — Jaj, Fannikám, ne nézz rám ilyen riadtan! Ne hidd, hogy ón most már fűvel, fával, vadvirággal! Távol áll tőlem. Csak van egy nagyon-nagyon régi ismerősöm, akiről, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, kisült, hogy jóbarát. Akivel megegyeznek a világról és az emberekről, egyáltalán a fontos dolgokról vallott nézeteink. És nemrég, alig pár napja rájöttünk, hogy nemcsak lélekben, hanem testiekben is nagyszerűen megértjük egymást. — Hozzámész feleségül? — Eszem ágában sincs. Nagyon élvezem a függetlenséget. Arról nem is beszélve, hogy így a hétköznapok taposómalmától még véletlenül sem szürkülhet el a kettőnk kapcsolata. Remélem, sokáig marad számunkra ünnepnap minden találkozás. — És én még azt hittem, hogy a ti házasságotok felbonthatatlan, örök. — Tudod, ha Zsoltból annak idején, már idestova másfél éve, nem bújik elő az addig szunnyadó vagy csak jól leplezett szoknyapecér, talán akkor Örök marad — mondta elgondolkozva Éva, majd könnyed csúfondárossággal hozzátette: — Tehát a mi házasságunk nem az égben köttetett, csak szerződés volt. És általában a legtöbb szerződés felbontható. — Kivéve Bős-Nagymarost... — Nem politizálunk, inkább fizetünk — intett a pincérnek Éva. — Ha van hozzá kedved, gyere, sétáljunk egyet, mint hajdanán, boldogult diákkorunkban: a Mihály kapu alatt, aztán le a korzón, onnan a Duna-partra. A kora esti órára kellemesen langyosra szelídült időben régi emlékeket idézve sétáltak egymás mellett. A Dunához érve hűvös vízszagot sodort feléjük a feltámadó szél. A magasban, feketén villanó káprázatként, fecskék cikáztak, de csivitelésük beleveszett a város kipufogógázos autózajába. ; • Fanni és Éva szinte egyszerre figyelt fel a Duna-parti sétány egyik padján ülő gyászruhás, magányos nőre. — Kati! Mi történt? Csak nem gyászolsz valakit? — kérdezték egymás szavába vágva, amint közelebb értek a pádon ülőhöz. Kati elmondta, hogyan találta meg édesanyját a szomszédasszony, aki csak beszólt, nem kell-e valami a boltból. A kiskaputól egyenesen a konyha felé tartott, ahol rátalált a földön fekvő aszszonyra. Megfogta a karját, hogy felsegíti, de amint hozzáért, visszahőkölt: a test már hideg és merev volt. Mivel az odahívott rendőr és orvos semmilyen, erőszakra utaló nyomot nem talált rajta, beszállították a járási kórházba, ahol a boncolás megállapította a halál okát és hozzávetőleges idejét. — Szegénykém, egy egész napig feküdt a konyha hideg kövén — zokogott fel Kati, majd kis idő múltán, még mindig szipogva hozzátette: — Infarktus végzett vele. Talán nem szenvedett. Fanni és Éva megrendültén álltak fölötte. — Legalább szólhattál, értesíthettél volna bennünket — mondta csendesen Éva, de Kati, mintha nem is hallotta volna, folytatta: — Hiába unszoltam, hogy költözzön hozzám, egyelőre hallani sem akart róla. Majd ősszel, mondogatta, ha megérem. Hát nem érte meg — suttogta sírással küszködve, de a könnyek erősebbnek bizonyultak nála: hatalmas cseppekben, feltartóztathatatlanul törtek elő, és gördültek végig az arcán. Kati gépiesen, a kézfejével törölte-maszatolta szét kiapadhatatlan forrásként előbuggyanó könnyeit. Barátnői tehetetlenül nézték. — Belenyugszom abba, amit Isten elrendelt. Az ó akarata, szándéka kifürkészhetetlen. Vak voltam és süket, pedig intő jel volt, hogy Zsigával nem lehetett gyerekünk. A két asszony leült melléje, s igyekeztek lelkére beszólni. — De Kati — kezdte óvatosan Fanni —, nem szabad, nem lehet így gondolkozni... — Csak így gondolkozhatok. Anyám halála megerősített szándékomban. Idővel talán apáca leszek. Egyelőre a harmadrend tagjaként fogom bizonyítani, hogy méltó vagyok Istent szolgálni. Voltam Főréven érdeklődni. Legszívesebben az irgalmasokhoz tartoznék, hiszen képzett ápolónő vagyok, de belenyugszom abba, amit Isten rendel. Legyen meg az ő akarata — mondta halkan, de határozottan, minden alázat nélkül Kati, és felszegett fejjel nézett a Duna fölött kéklő messzeségbe. Sápadt arcán eltökéltség sugárzott. Csak túlságosan csillogó szemen, vörösre dörzsölt duzzadt szemhéján látszott, hogy az imént még sírt. Fanni és Éva összenózett. — Azért nem vonulhatsz el teljesen a világtól — jegyezte meg Szűcsnó, de Kati letorkolta: — Miért ne vonulhatnék? Ez a társadalom, a hazug, minden apró koncon marakodó népség társadalma nem az én világom. Jobb lesz, ha elfordulok tőle. — Fiatal vagy még... Meg különben is, az ember a társadalommal szembeni kötelességeit... — próbálkozott a szavakat keresve Fanni is, de Kati, ellentmondást nem tűrő hangon, őt is félbeszakította^ — Az én kötelességem a rászorulók vigasztalása és a betegek ápolása. A kórházban testi bajoktól szenvedők az ón társadalmam, az ő testi-lelki felépülésükért fáradozni a feladatom. Távol áll már tőlem minden evilági hívság, higgyétek el. Ha pedig a társadalommal szembeni kötelességeimet azért emlegetted, hogy figyelmeztess, előttünk az a ti híres választásotok — fordult gúnyos grimasszal Fanni felé —, hát megnyugtatlak, te újságíró, elmegyek választani, és a magyar keresztényekre adom a voksomat. — Hát nem éppen erre céloztam — mondta Kati stílusától és eszmefuttatásától elképedve Fanni —, de való igaz, hogy mi, magyarok csakis a magyar koalícióra szavazhatunk: a tizenötösre és a húszasra. — Bennük még nem csalódtunk, mint a kommunistákban és a volj magyar kormánypártban — tette hozzá Éva annak örülve, hogy eltereiődik Kati figyelme az anyja haláláról. — Olyan emberekre van szükségünk, olyan képviselőkre, akik nem tévesztik össze a politikát a mellébeszéléssel. Akik a szemrebbenés nélküli hazudozásról nem állítják, hogy magas szintű politizálás. — Tény, hogy a parlamenti választásokon dől el a sorsunk. Tehát csak tőlünk függ további életünk, az itt élő magyarság sorsa. Attól, hogyan szavazunk, és elmegyünk-e mindnyájan választani — jött egyre inkább tűzbe Fanni. — Csillapodj, Fannikám! — csitította őt Kati. — Ne félj, többen elmennek szavazni, mint gondolnád. A magunkfajtának csak a szája jár, aztán mégis azt teszi, amit kell. Szeretjük az igaz embereket és az igazságot. Mert az igazságnak a hazugsággal szemben van egy óriási előnye: nem kell félni, hogy kiderül. (Folytatjuk) Fotó: V. Pribyl A HÉT 19
