A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-29 / 22. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY Katinak nehéz szolgálata volt az éjjel. Kétszer is fel kellett ébresztenie az ügyeletes orvost. Ő maga alig szundított két-három órácskát — tulajdonképpen az egyik kis betegük ágyánál töltötte a fél éjszakát. Fél hatkor körbejárta az osztályt, megmérte és beírta a páciensek lázát, aztán egy hatalmas tálcára előkészítette a gyógyszereket és injekciókat, de beadni már a nappalos dolga volt. Pár mondattal még gyorsan kiegészítette éjszakai fel­jegyzéseit, s amikor a váltás megérkezett, sietve átadta a szolgálatot. Maga sem tudta, miért a nagy sietség. Szinte kutyafuttában zuhanyozott, és ahhoz sem volt türelme, hogy mint máskor, alaposan szárazra dörzsölje testét. Magára kapkod­ta utcai ruháját, fésűjét párszor végighúzta nyirkos haján, amit szoros kontyba csa­varva megtűzött a feje búbján. Azelőtt, régen, fél óráig is elpepecselt, amíg kikészítette arcát, de újabban, amióta elszánta magát és megérdeklődte, van-e és mi a módja annak, hogy beteg­ápolóként valamelyik apácaszerzet tagjá­vá legyen, csak Nivea krémet használt az érzékeny bőre miatt. Más napokon alig akarózott hazamennie, besegített a mos­­datásnál és reggeliosztásnál. Most meg szinte űzte, hajtotta valami, hogy minél előbb otthon legyen. Túl sokáig kellett várnia trolira, s amikor végre megérkezett, és helyet foglalt az egyik ülésen egy látásból ismert, más osztályon dolgozó idősebb kolléganője mellett, akin nagyon meglátszott, hogy éjszakai szolgálatból megy haza, idegesen kifakadt: — Szörnyűek ezek a trolibuszok! Úgy másznak mint a csigák. — De legalább nem szennyezik a levegőt — válaszolt türelmes mosollyal az idősebb kolléganő. — Ez a szörnyű nyekergésük tisztára az idegeimre megy. — Engem megnyugtat, és troliszimfó­niának nevezem. Szinte szeretem a trolimuzsikát, mert akár jövök, akár me­gyek, azt jelenti, nemsokára célhoz érek. Kati félreérthetetlen fintort vágott: — Nekem ahhoz, hogy hazaérjek, még át kell szállnom autóbuszra. Biztosan azért nem hallom zenének ezt a vinnyo­gást — dünnyögte barátságtalanul. Nagyon fáradt volt és nyugtalan. Vala­miféle baleset miatti kiesést emlegettek körülötte az emberek, amíg egyre türel­metlenebbül autóbuszra várt. Csak egy dologra tudott gondolni: Amint hazaérek, lefekszem. Enni sem akarok, csak aludni. Mielőtt felment volna a lifttel a lakásába, beidegzett mozdulattal nyitotta és csukta a postaládát. Értesítést talált benne a tisztítóból, Zsigának szóló levelet és egy cédulát a szembeszomszédtól, hogy amint hazaér csöngessen be hozzá. Az emeletre érve, az ajtaján, a kilincs fölé szorítva ugyanez az üzenet várta. — De sürgős neki — gondolta Kati amíg becsöngetett a szomszédjánál. — Tegnap este alighogy elment, kereste a postás. Tudja, a táviratkihordó. Itt van, nézze, idekészítettem a telefon mellé, hogy rögtön odaadhassam, amint hazajön — nyújtotta az összehajtogatott papírlapot a bőbeszédű szomszédasszony, és ku­tatva nézett rá. — Köszönöm. Ne haragudjon, nagyon fáradt vagyok. Majd máskor beszélgetünk — sietett Kati kinyitni a lakása ajtaját, és belülről kétszer is ráfordította a kulcsot. Amíg lerúgta cipőjét, a napi postával együtt letette a táviratot is, levetette balonkabátját, s a fürdőszobába ment kezet mosni. Kezét szappanozva önkén­telenül a tükörbe nézett, és hátrahőkölt a kifejezéstelen tekintettel rámeredő sá­padt, beesettszemű tükörképétől. Gépi­esen nyúlt a törülközőért, amikor belenyi­lallt a gondolat: A távirat, meg se néztem, mi van benne! Kirohant a fürdőszobából és nem nyitotta, hanem gyors, türelmetlen mozdulattal szinte föltépte a papírlapot, amin ez állt: Édesanyád meghalt. Gyere azonnal. Ilus néni. Ilus néni a nemeslaposi szomszéd­­asszony, akivel az anyja huszonkét évvel ezelőtt szinte egyszerre özvegyült meg, s azóta együtt jártak a temetőbe és a templomba. Vasárnap délutánonként ki­ültek a ház előtti kispadra, és az utcán járó-kelő embereket, autón, motoron el­­robogókat kritizálták, vagy meghányták­­vetették a világ dolgát — ez volt egyedüli szórakozásuk. — Mama, hát itt hagytál te is — suttogta maga elé Kati. Csak állt a hallban, kezében a sürgönnyel, és lassan eleredt a könnye. Sokáig sírt, kezébe temetett arccal hangosan jajveszékelve zokogott: sajnálta az anyját és önmagát. Később, teljesen kifáradva, már csak hüppögve fel-felszi­­pogott, akár egy kisgyerek. Jó időbe telt, amíg annyira összeszedte magát, hogy gondolkozni tudjon. Tétován indult a hálószobába, aztán az agyát elárasztó örvénylő gondolatokkal egyidőben felgyor­sultak mozdulatai is. Lázas sietséggel fekete harisnyát, szandált húzott a lábára, felvette az egyetlen jó, fekete szűk szoknyáját, hozzá egy tavalyi, alig hordott fekete pólót, ami most, filigránná sová­­nyodott testén divatosan lötyögött, és mielőtt elment otthonról, hogy Nemesla­posra utazzon, felhívta a kórházat, és bejelentette a főnővérnek: nem tudja, jár-e ilyen esetben szabadnap, ha nem, sza­badságot kér, mert meghalt az édesanyja. Már második napja fülledt, nyarat idéző hőség volt. Éva még a munkahelyéről felhívta Zsófit, hogy ne várják, vacsoráz­zanak meg nélküle, később ér haza. Négykor volt találkája Fannival, aki — az előtte álló üres kólásüvegről ítélve — valószínűleg már régóta ott rostokolt a presszó előtt az utcára kitett asztalok egyikének fehér-piros napernyője alatt. — Látom, régen vársz, de még csak most lesz négy óra — mondta Éva miután leült, s egy papírzsebkendővel törölgette izzadságtól gyöngyöző homlokát. — Á, dehogy — nevetett Fanni —, csak rögtön és szinte egy szuszra kiittam, amit a pincér elém tett. De kár volt, mert a szomjamat nem oltotta, csak még jobban izzadok tőle. — Akkor most inkább jó nagy adag fagylaltot vagy gyümölcspoharat rendel­jünk, attól talán kevésbé fogunk izzadni. A japánok és a kínaiak hőségben forró teát isznak, hogy ne legyen melegük. — Még rágondolni is rossz. Én most képtelen volnék bármi forrót enni vagy inni. Legjobb lenne nyakig merülni egy hűs vizű medencébe — ábrándozott Fanni. — Fürdőkád is megtenné vagy egy jó zuhany.- — Mondd csak, mert kifúrja az oldalam a kíváncsiság: végül a főnököd beleegye­zett, hajlandó nekem interjút adni? Kiren­deltségi dolgozóként nem találja túl rá­zósnak a témát? — Nem, dehogy. Sőt, bizonyos mértékig örül is neki, hogy az esettel kapcsolatban végre valaki kíváncsi a véleményükre. — Azt hittem, kényelmetlen lesz neki. Már szinte bántam, hogy ilyen kéréssel fordultam hozzád. — Semmi baj. Nagyon szívesen segítek bármiben, ha tudok. Él sem hiszed, Fanni, szinte ujjászülettem, teljesen más ember lettem az új helyemen. — Látszik rajtad, úgyhogy ne magya­rázd. Eddig sem volt veled semmi baj, de most úgy tűnik, szinte szikrázol a tettvágytól és az energiától. — Talán azért, mert végre megtaláltam azt a munkakört, amire mindig is vágytam. — Zsolt mit szólt hozzá? — Zsolt?! De Fannikám, hiszen Zsolt már réges-rég a múlté. Már előbb is, de amióta összeszűrte a levet azzal a somorjai férjes asszonnyal, ráadásul kül­földre vitte... — Elváltatok?! Egy szóval se mondtad. — Még nem, de remélem, majd mon­dom. — Hogy bírod egyedül? — Viccelsz? A lényeges dolgokat eddig is egyedül csináltam. Az meg igazán nagyszerű, hogy senkihez sem kell iga­zodnom, nem kell figyelembe vennem senki szeszélyeit. Nagyon jól bírom, hogy végre a magam ura vagyok. Hogy végre rend, tisztaság és nyugalom van körülöt­tem. Ráadásul kevesebb a mosni-vasal-18 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents