A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-29 / 22. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY

Katinak nehéz szolgálata volt az éjjel. Kétszer is fel kellett ébresztenie az ügyeletes orvost. Ő maga alig szundított két-három órácskát — tulajdonképpen az egyik kis betegük ágyánál töltötte a fél éjszakát. Fél hatkor körbejárta az osztályt, megmérte és beírta a páciensek lázát, aztán egy hatalmas tálcára előkészítette a gyógyszereket és injekciókat, de beadni már a nappalos dolga volt. Pár mondattal még gyorsan kiegészítette éjszakai feljegyzéseit, s amikor a váltás megérkezett, sietve átadta a szolgálatot. Maga sem tudta, miért a nagy sietség. Szinte kutyafuttában zuhanyozott, és ahhoz sem volt türelme, hogy mint máskor, alaposan szárazra dörzsölje testét. Magára kapkodta utcai ruháját, fésűjét párszor végighúzta nyirkos haján, amit szoros kontyba csavarva megtűzött a feje búbján. Azelőtt, régen, fél óráig is elpepecselt, amíg kikészítette arcát, de újabban, amióta elszánta magát és megérdeklődte, van-e és mi a módja annak, hogy betegápolóként valamelyik apácaszerzet tagjává legyen, csak Nivea krémet használt az érzékeny bőre miatt. Más napokon alig akarózott hazamennie, besegített a mosdatásnál és reggeliosztásnál. Most meg szinte űzte, hajtotta valami, hogy minél előbb otthon legyen. Túl sokáig kellett várnia trolira, s amikor végre megérkezett, és helyet foglalt az egyik ülésen egy látásból ismert, más osztályon dolgozó idősebb kolléganője mellett, akin nagyon meglátszott, hogy éjszakai szolgálatból megy haza, idegesen kifakadt:

— Szörnyűek ezek a trolibuszok! Úgy másznak mint a csigák.

— De legalább nem szennyezik a levegőt — válaszolt türelmes mosollyal az idősebb kolléganő.

— Ez a szörnyű nyekergésük tisztára az idegeimre megy.

— Engem megnyugtat, és troliszimfóniának nevezem. Szinte szeretem a trolimuzsikát, mert akár jövök, akár megyek, azt jelenti, nemsokára célhoz érek.

Kati félreérthetetlen fintort vágott:

— Nekem ahhoz, hogy hazaérjek, még át kell szállnom autóbuszra. Biztosan azért nem hallom zenének ezt a vinnyogást — dünnyögte barátságtalanul.

Nagyon fáradt volt és nyugtalan. Valamiféle baleset miatti kiesést emlegettek körülötte az emberek, amíg egyre türelmetlenebbül autóbuszra várt. Csak egy dologra tudott gondolni: Amint hazaérek, lefekszem. Enni sem akarok, csak aludni.

Mielőtt felment volna a lifttel a lakásába, beidegzett mozdulattal nyitotta és csukta a postaládát. Értesítést talált benne a tisztítóból, Zsigának szóló levelet és egy cédulát a szembeszomszédtól, hogy amint hazaér csöngessen be hozzá. Az emeletre érve, az ajtaján, a kilincs fölé

szorítva ugyanez az üzenet várta. — De sürgős neki — gondolta Kati amíg becsöngetett a szomszédjánál.

— Tegnap este alighogy elment, kereste a postás. Tudja, a táviratkihordó. Itt van, nézze, idekészítettem a telefon mellé, hogy rögtön odaadhassam, amint hazajön

— nyújtotta az összehajtogatott papírlapot a bőbeszédű szomszédasszony, és kutatva nézett rá.

— Köszönöm. Ne haragudjon, nagyon fáradt vagyok. Majd máskor beszélgetünk

— sietett Kati kinyitni a lakása ajtaját, és belülről kétszer is ráfordította a kulcsot.

Amíg lerúgta cipőjét, a napi postával együtt letette a táviratot is, levetette balonkabátját, s a fürdőszobába ment kezet mosni. Kezét szappanozva önkéntelenül a tükörbe nézett, és hátrahőkölt a kifejezéstelen tekintettel rámeredő sápadt, beesettszemű tükörképétől. Gépiesen nyúlt a törülközőért, amikor belenyilallt a gondolat: A távirat, meg se néztem, mi van benne! Kirohant a fürdőszobából és nem nyitotta, hanem gyors, türelmetlen mozdulattal szinte föltépte a papírlapot, amin ez állt: Édesanyád meghalt. Gyere azonnal. Ilus néni.

Ilus néni a nemeslaposi szomszédasszony, akivel az anyja huszonkét évvel ezelőtt szinte egyszerre özvegyült meg, s azóta együtt jártak a temetőbe és a templomba. Vasárnap délutánonként kiültek a ház előtti kispadra, és az utcán járó-kelő embereket, autón, motoron elrobogókat kritizálták, vagy meghánytákvetették a világ dolgát — ez volt egyedüli szórakozásuk.

— Mama, hát itt hagytál te is — suttogta maga elé Kati. Csak állt a hallban, kezében a sürgönnyel, és lassan eleredt a könnye.

Sokáig sírt, kezébe temetett arccal hangosan jajveszékelve zokogott: sajnálta az anyját és önmagát. Később, teljesen kifáradva, már csak hüppögve fel-felszipogott, akár egy kisgyerek. Jó időbe telt, amíg annyira összeszedte magát, hogy gondolkozni tudjon. Tétován indult a hálószobába, aztán az agyát elárasztó örvénylő gondolatokkal egyidőben felgyorsultak mozdulatai is. Lázas sietséggel fekete harisnyát, szandált húzott a lábára, felvette az egyetlen jó, fekete szűk szoknyáját, hozzá egy tavalyi, alig hordott fekete pólót, ami most, filigránná soványodott testén divatosan lötyögött, és mielőtt elment otthonról, hogy Nemeslaposra utazzon, felhívta a kórházat, és bejelentette a főnővérnek: nem tudja, jár-e ilyen esetben szabadnap, ha nem, szabadságot kér, mert meghalt az édesanyja.

Már második napja fülledt, nyarat idéző hőség volt. Éva még a munkahelyéről felhívta Zsófit, hogy ne várják, vacsorázzanak meg nélküle, később ér haza. Négykor volt találkája Fannival, aki — az előtte álló üres kólásüvegről ítélve — valószínűleg már régóta ott rostokolt a presszó előtt az utcára kitett asztalok egyikének fehér-piros napernyője alatt.

— Látom, régen vársz, de még csak most lesz négy óra — mondta Éva miután leült, s egy papírzsebkendővel törölgette izzadságtól gyöngyöző homlokát.

— Á, dehogy — nevetett Fanni —, csak rögtön és szinte egy szuszra kiittam, amit a pincér elém tett. De kár volt, mert a szomjamat nem oltotta, csak még jobban izzadok tőle.

— Akkor most inkább jó nagy adag fagylaltot vagy gyümölcspoharat rendeljünk, attól talán kevésbé fogunk izzadni. A japánok és a kínaiak hőségben forró teát isznak, hogy ne legyen melegük.

— Még rágondolni is rossz. Én most képtelen volnék bármi forrót enni vagy inni. Legjobb lenne nyakig merülni egy hűs vizű medencébe — ábrándozott Fanni.

— Fürdőkád is megtenné vagy egy jó zuhany.- — Mondd csak, mert kifúrja az oldalam a kíváncsiság: végül a főnököd beleegyezett, hajlandó nekem interjút adni? Kirendeltségi dolgozóként nem találja túl rázósnak a témát?

— Nem, dehogy. Sőt, bizonyos mértékig örül is neki, hogy az esettel kapcsolatban végre valaki kíváncsi a véleményükre.

— Azt hittem, kényelmetlen lesz neki. Már szinte bántam, hogy ilyen kéréssel fordultam hozzád.

— Semmi baj. Nagyon szívesen segítek bármiben, ha tudok. Él sem hiszed, Fanni, szinte ujjászülettem, teljesen más ember lettem az új helyemen.

— Látszik rajtad, úgyhogy ne magyarázd. Eddig sem volt veled semmi baj, de most úgy tűnik, szinte szikrázol a tettvágytól és az energiától.

— Talán azért, mert végre megtaláltam azt a munkakört, amire mindig is vágytam.

— Zsolt mit szólt hozzá?

— Zsolt?! De Fannikám, hiszen Zsolt már réges-rég a múlté. Már előbb is, de amióta összeszűrte a levet azzal a somorjai férjes asszonnyal, ráadásul külföldre vitte...

— Elváltatok?! Egy szóval se mondtad.

— Még nem, de remélem, majd mondom.

— Hogy bírod egyedül?

— Viccelsz? A lényeges dolgokat eddig is egyedül csináltam. Az meg igazán nagyszerű, hogy senkihez sem kell igazodnom, nem kell figyelembe vennem senki szeszélyeit. Nagyon jól bírom, hogy végre a magam ura vagyok. Hogy végre rend, tisztaság és nyugalom van körülöttem. Ráadásul kevesebb a mosni-vasal-18 A HÉT