A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
ban megerősíti egy újságíró ismerőse, aki beutazta Perzsiát, Törökországot. Tőle hallotta, hogy a törökországi faházaknak meleg fahordalék- s mózillata van. Ez a hallott benyomás tovább pereg az emlékezetében, s harmincnéhány év múltán több bekezdést kap az életrajzban. "A korhadt fa szagába mindig aszott rózsaszirom illata vegyül. Méztől pedig azért illatoznak ezek a házak, mert körülöttük az olajligetekben temérdek az elvadult rózsabokor s a méh. Egyenesen a házak padlására építik lépüket, s onnét van a faházak édes mézillata." Száraz rózsaszirom és méz émelyítőn édes szaga Rezovszkij emlékein át — a próféták zöld zászlajára emlékeztető ékes ládikákra viszi, onnét Bunyin verseinek hiteles keletiségére, a Korán ihletésére. így jut el a junkerek lefegyverzése s az eszer fölkelés közt a kávéház egyik törzsvendégén át az iszlám természetrajzáig. Könyve egyik pontján meg is védi elkalandozását: az irodalomelmélet művelői az effélét lírai kitérésnek nevezik, és nem helyeslik, ha az író elveszti az uralmát hangulata fölött, és megbontja műve egységes felépítését. Én azonban azt hiszem, hogy akár egész könyvet is lehetne írni csak úgy szabadon, minden erőfeszítés nélkül, csupán a fantázia és gondolat sodrának engedelmeskedve. Sőt, talán csakis így lehetne elérkezni a kifejezés teljességéhez. Az életrajz csupa ilyen kitérőből áll, az írói emlékezet legalábbis ezekben adja föl legértékesebb felfedezésnek tekinthető anyagát, s az mégsem válik abban az értelemben "modernné", ahogy a szabad képzettársítást programba tűző regények — mint ahogy Csehov drámáit sem érezzük formabontónak. Az író megadja a tiszteletet mindenféle keretnek, társadalomnak, műfajnak s persze a nyelvtannak is, közben azonban mintha fiatalkori fogadalmát váltaná be, ha nem is szó szerint, lényegében. "Akkor Ogyesszában elhatároztam, hogy egész életemet vándorlással fogom tölteni, akár hosszú, akár rövid lesz életem útja, szakadatlanul új meg új benyomásokat keresek majd, sok-sok könyvet írok róla tőlem telhető erővel, és ezeket a könyveket, vagyis az egész földet hívogató szépségével, rejtett bájával együtt egy fiatal, egyelőre még ismeretlen nőnek adom ajándékul hálából azért, mert jelenlétével napjaimat, éveimet öröm és bánat édesbús áramlatává varázsolja, mert általa könnyes szemmel és boldogságtól túlcsorduló szívvel állok a világ szépsége előtt, olyannak látom a világot, amilyennek mindig lennie kellene, de amilyennek a valóságban csak ritkán mutatkozik." Nem tudom, talált-e ilyen társat. De ha csak a költészet volt is az a nő, tehetségének a múzsája évtizedek okulásain, megnőtt bölcsességén át — ez a szerelmes elámulás a világon, s az emberi nem változásain az, ami ezt a históriai életrajzot olyan ragyogó mesekönyvvé teszi. SZABÓ GYULA (1907—1972) Húsz éve halt meg Szabó Gyula, a csehszlovákiai magyarság egyik meghatározó művészi egyénisége. Ha élne, ma 85. születésnapját ünnepelnénk. Most a régi találkozásokra emlékezem, a hajnalig tartó beszélgetésekre, az örökké újat, emberit kereső művészre. — Mindent megéltek, kiéltek, elmondtak elődeink, mi csak másképpen fogalmaztuk az ősi dolgokat — idézte sokszor egy barna fedelű füzetből, melybe pihenő óráiban gondolatait jegyezte. És éppen ebben a "másképpen" fogalmazásban volt az ereje, egyénisége. A sötét tónusú grafikák, a különleges színben ragyogó festmények figurái szinte túlnőttek a kereten. A Főikéi a Nap lányalakja döbbenetes szuggeszdóval példázza az ember hitét, a Halottsirató asszony szomorúsága a szívünkbe markol... Szabó Gyulát az örök emberi problémák érdekelték. Ahogy egyszer mondta: — Milyen jó dolog, ha az emeberre szükség van, ha az ember adni tud. Mindig felelősséget érzett az emberért, a világért, a természetért. Ránk hagyta hitvallását, emberszeretetét. Művészetére ma is szükség van, grafikáinak ereje, képeinek színei nem koptak meg, és örök témái velünk, bennünk élnek tovább. (QZSVALD) Fotó: TOTH PÁL GYULA Száz évvel ezelőtt született Konsztantyin Pausztovszkij orosz író A HÉT 15
