A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-22 / 21. szám
OTT JÁRTUNK Ahoi vízből nincs hiány Lényegében nem a vízről szándékozom írni, mert a témát már unják a vágaiak, hiszen úgysem segíthet rajtuk senki egykönnyen, ám elmenni a bosszantó tény mellett, hogy néhány ásónyira, még a legszárazabb időben is felbuggyan a víz, nem lenne tisztességes. A víztárolót átszelő új útszakaszról, már messziről látni Vága körvonalait. A Szered városka szomszédságában épült magyar falut már 1259-ben, az esztergomi érsekség birtokaként jegyezték a krónikák. Lakói földművelésből éltek, de a közeli Vág folyó halászatra és vízimalmok építésére is adott lehetőséget. Templomuk egy régebbi helyén 1778-ban épült, de csak mint filia működött, papjuknak jóval később építettek, illetve vásároltak parókiát. Vágát, Nyitra felől közelítettük meg; szép, napos időben csillogott a víztároló sekély víztükre. A falu templomának tornyát már messziről láttuk, mellette a házak szinte eltörpültek, pedig az iskola épülete sem földszintes. Természetesen van magyar iskolájuk, a két szlovák osztályban tanul kevesebb gyerek. Nemcsoda, hiszen a több mint kétezer lakosú községnek 1640 magyar nemzetiségű polgára van. Ebből adódóan a Csemadok tagsága is több mint háromszáz fős, habár működéséről nem tudtunk első kézből hírt szerezni, mivel elnöke, Tokár Lajos munkában volt, Galántán az üzemben (telefonon kerestük) azt mondták, hogy orvosi vizsgálatra ment. Tehát nincs okunk kételkedni Kamenárná, Márta asszony szavaiban: a Csemadok szervezete jól működik, ámbár az utóbbi időben kevesebbet hallatnak magukról. Egyébként a feliratok kétnyelvűek (sok a butik, bazár és a borozó a községben), még a községtábla is kétnyelvű, a szabványtábla alatt, ott van a kék táblán Vága neve magyarul is... Utunk fontosabb állomása Danczi Lajos plébános úrhoz vezetett. A parókiát éppen tatarozták, az állványokon serényen szorgoskodtak a kőművesek. Gondoltuk, rosszkor érkeztünk, de a falu lelkipásztora megnyugtatott, hogy a kisebb felfordulástól függetlenül szívesen látott vendégek vagyunk. Szerény szobájának falát egy fafaragvány, hatalmas keresztre feszitett Krisztus szobor és Bártfay Gyula (az idősebbik Bártfay) festménye díszítette. Érkezésünk célja elsősorban a négyköte-Danczi Lajos plébános úr tes krónika — "História domus" — megtekintése volt. A krónikát Danczi Lajos fiatal plébános korában Ghýmesen, 1955 októberében kezdte vezetni. A krónika bevezetőjében ezeket olvashatjuk: "írásom részint kiegészítése akar lenni elődöm, Antalík László kurátor, megkezdett história domusának a múltat illetőleg, részint pedig folytatása 1948. október 1. utániakat illetőleg." A krónikákat lapozgatván az ősi Zoboralja hangulata árad belőlük, hiszen akadt arról a vidékről írni való bőven: a vidék történelméről, nyelvjárásáról, balladáiról, közmondásairól, népszokásairól és népdalairól találunk feljegyzéseket. Ám a könyvek, a krónika részletes ismertetése több oldalnyi "energiát" venne igénybe... A plébános úr nem szívesen emlegeti fel a múltat, mondván, hogy amit tett, az mind benne van a krónikában. Annyit azonban kivettünk szavaiból, hogy nem önszántából hagyta el Ghymest; mint a faluval, az ifjúsággal foglalkozó magyar pap, szálka volt a hatalmasságok szemében... A falu szélén fekvő parókiáról, a községet indultunk megtekinteni. Danczi atya elmondta, hogy szorgalmas emberek a vágaiak. A lakossághoz viszonyítva a községnek mindig kicsi volt a határa, az emberek szorgoskodtak, messze vidékeken még ma is híres a vágai "pattogatott kukorica", aminek régen főként vasárnapokon volt kellete, ebből kifolyólag Vágán úgy alakult az élet, hogy a vallás az asszonyok dolga lett, mivel a férfiak vasárnap korán keltek, hogy kerékpáron időben indulhassanak a nagy fehér zsákokban tárolt, kellemes illatú, üde kukoricával. Ez öröklődött apáról fiúra, és Vágára nagyon jellemző, hogy a fiú gyerekek nem nagyon szeretnek ministrálni, a lányok ministrálnak helyettük a szentmisén, ügyesen és örömmel. A templomban a lelkiatya felhívta figyelmünket egy világi szoborra. A több, mint kétméteres kőből faragott szobor egykoron a község főterén állott, az első világháborúban elesett hősök emlékművének talapzatán. A magyarok nagyasszonya nevet kapta a néptől, és úgy menekült meg, hogy a község bírája — egyébként szlovák ember volt — figyelmeztette az akkori papot a szoborra váró veszélyre. Vagyis a második világháború után tönkre akarták tenni a lelkes nacionalisták, így került a templomba, ott aztán békén hagyták. 2 A HÉT
