A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-16 / 20. szám
ÉGTÁJAK Turczel Lajos A nőgyűlölet mániákusa, August Strindberg A svéd irodalomnak és egyúttal a világirodalomnak is jelentős alakja, Strindberg, nyolcvan évvel ezelőtt, 1912. május 14-ón halt meg. írói hírnevét már 20—22 éves korában megalapozta. Sokoldalú alkotó volt: drámákat, regényeket, elbeszéléseket, verseket, kritikákat és tanulmányokat írt, s világirodalmi pozícióját a drámái biztosították számára. Többszörös "fenegyerekeskedései" miatt a hazai irodalmi élet vezető köreiben nem kedvelték, s ezért a svéd akadémia által kezelt és sokszor nemzeti vagy skandináv önzéssel osztogatott Nobel-díjat ő nem kapta meg. Strindberghez engem különös kapcsolat fűz. Először 1934-ben, negyedikes gimnazistaként hallottam a nevét. Akkor volt születésének 85. évfordulója, s ez alkalomból a Prágai Magyar Hírlap vagy a Magyar Újság vasárnapi számában emlékező írás jelent meg róla. Felfigyeltem rá, de mivel iskolánk diákkönyvtárában nem volt tőle könyv, csak 1936-ban vagy 1937-ben jutottam hozzá az első művéhez. Ez pedig úgy történt, hogy a nyári szünidő idején az Ipolyban fürdózve összebarátkoztam a szomszédos magyarországi községben nyaraló pesti gimnazistákkal, s azok egy újságban hirdetett mélyen leszállított árú könyvekből néhányat meghozattak a számomra. Köztük volt Strindbert ifjúkori regénye, a Vörös szoba, amelyben a stockholmi irodalmi élet visszásságait, az öreg írók és akadémikusok basáskodását pamfletti dühvei pellengérezte ki. Akkor még nem ismertem Turgenyev Apák és fiúk című művét, s a hozzá hasonló generációs konfliktusokat feldolgozó regényeket, s ezért a Vörös szoba rám, az írással már igen aktívan próbálkozó diákra hosszan tartó hatást gyakorolt. E hatásnak dokumentumai is vannak: két kéziratos novella (Jaj, Irodalmi történet), melyeket már egyetemi éveimben írtam, s témájuk az írói erkölcsnek az irodalmi élet által való megcsúfolása volt. A Vörös szoba íróját egy ideig kedvteléssel kultiváltam, és az első olyan összefoglaló értékelés, mely az olvasói élményeimmel összhangban tartós képet alakított ki róla bennem, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójának, Németh Antalnak az a terjedelmes szócikke volt, melyet a Benedek Marcell által szerkesztett 1927-es Irodalmi Lexikonba írt. Ezt most újraolvastam, és úgy érzem, hogy — noha azóta hatalmas Strindbergirodalom alakult ki — máig érvényes az a plasztikus kép, melyet Németh rajzolt a fejlődéséről, jelentőségéről és értékeiről. Németh három fejlődési korszakot különböztet meg Strindberg pályáján: az elsőt a szocialista elvekhez is közel kerülő radikális társadalmi nézetek határozták meg és mozgatták. Ennek irodalmi vetületeit a regényben a Vörös szoba és annak későbbi párdarabja: az Új birodalom jelentik, a drámában pedig főleg az Olaf mester. E művek miatt az író tartós támadások pergőtüzébe került, s coriolánusi haragjában hosszabb ideig külföldön élt. Ilyen haragos "kivonulásokat" a későbbi korszakokban is többször csinált. Az első korszakra azt mondhatjuk, hogy ehhez hasonló kezdeti társadalmi lázongás sok íróra volt jellemző, s ezért különösebb kivételesség nincs benne. A második korszak viszont már hangsúlyozottan egyéni, s olyan kivéteíességet képvisel, amelyben Strindbergnek meghatározó és termékenyítő szerepe van. Már az őt megelőző irodalomban is jócskán találkozunk a nőgyűlölettel, de ez az írói magatartás nála szinte dómonikus méretet ölt, s mint Németh Antal mondja, domináns életproblémává lesz: "A gyűlölt nő, az amorális, a született férfiellenség, aki sohasem tud felemelkedni a férfiig. A Bajtársak című műve még csak azt hirdeti, hogy nem lehetséges barátság a férfi és a nő között, mert a jó viszonyból fegyvert kovácsol a nő, amivel a férfit esetleg tönkre is teszi. Az Atya viszont már diabolikus erővel érzékíti meg a nemek közti harcot a hatalomért és az őrületbe kergetett férfi erejének felőrlődését a gonosz aszszonnyal szemben. " Ezek a túlzó, végletes elképzelések főleg az olyan világhírűvé lett drámákban realizálódtak, mint a Júlia kisasszony, a Hitelezők, a Tartozik-követel és a Haláltánc. A nőgyűlölő Strindbergre egyébként az erős szexuális érzék is jellemző volt. Nem bírt a gyűlölt nő nélkül élni. Háromszor nősült és mindegyik házasságát bizonyításnak vette a másik nemről kialakított szélsőséges nézeteihez. Nem tudom, nem döngetek-e nyitott kaput akkor, ha feltételezem, hogy írónk pszichopata volt. Benedek István orvosprofesszor és tudománytörténész néhány Dosztojevszkij-regény alapján diagnózist állított fel a nagy orosz író idegbetegségeiről. Az említett drámák alapján ugyanezt talán Strindberggel is meg lehetne csinálni. Harmadik korszaka a vallásos miszticizmusba való elmerülés volt. Ez azért feltűnő, mert előzőén a naturalizmus és a pozitivista filozófia hatása alatt állva hangsúlyozottan racionalista és mellesleg antiklerikális 16 A HÉT
