A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-16 / 20. szám
VITA A Csemadokról másként, avagy mi gyógyítja a beteget? Az agg politikus, egykoron a Csemadok egyik jeles szószólója és korifeusa, papírt, tollat tett maga elé, abból a célból, hogy megírja a Csemadok gondjairól, jövőjéről szóló üzenetét. A tiszta, precízen elrendezett íróasztalára besütött a tavaszi napfény, amely serkentette a még mindig szép szál ember, szebbnél szebb, nemzetiszínű szalaggal körülfont gondolatait. Ám, miután hősünk az íróasztal előtti puha székre helyezte testének becses fertályát, mintha agyában lecsapódott volna egy vasfüggöny, szinte hidegrázást kapott, elszálltak gondolatai. Még az imént oly szépen csengő indító mondat sem jutott az eszébe. Néhány pillanat múlva rádöbbent, hogy nagyon sok a kizáró ok, amely megbénítja agyának azon részét, ami az írásra vonatkozó parancsokat viszi tovább a kézbe. Pedig milyen szép idők voltak azok, amikor a "párt" vezető szerepéről írhatott, a nemzeti front fontosságáról és az állami szervek jóindulatú magatartásáról, amely a Csemadokkal szemben mindig segítő, elnéző, ráadásul támogató volt. Most pedig nincs párt, azaz sok párt van, de nincs nemzeti front, és az állami szervek nehezen nyúlnak az államkasszába, amikor a Csemadok támogatásáról esik szó. Viszont pénz nélkül sem csatát, sem kultúrát nem lehet nyerni. Hősünk dühösen felpattant az asztaltól, kapta tavaszi kabátját, kalapját és szinte megalázott érzelmekkel elrohant hazulról. Egy ideig csatangolt az utcákon, bámulta a kirakatokat, majd egyre távolabb került a központtól, és akaratlanul egy gyermekjátszótéren találta magát. Nagyon régen járt azon a helyen, gyermekei, lassan már unokái is felnőtt emberek. Valami derengeni kezdett felzaklatott agyában, hogy egykoron, a játszótér avatásakor ő mondta a "szentbeszédet", amelynek fő mondanivalója az volt, hogy a fejlődés és a kultúra szempontjából, a szocialista jövőre nézve nagyon fontos ez a játszótér, mert itt nő fel majdan ez a nemzedék, amely a szocializmus lobogóját viszi tovább... Miután felriadt gondolataiból, amelyeket egy feketerigó röpte, szárnycsapkodásának zaja zavart meg, körülnézett. Megdöbbenve látta a játszótér szomorú állapotát, a feldöntött padokat, a begyöpesedett sétányokat, a meredező gyilkos vasszögeket a játékhintákból, hajócskákból: Gyereket idehozni életveszélyes, vonta le a következtetést. Nem is hordják ide már apróságaikat a nagymamák. "Ez a demokrácia, nem törődnek ezek semmivel" — mormolta, de gyorsan felmérte a helyzetet, és józanul felismerte, hogy a kultúrálatlanság, a felelőtlenség és a sörösüvegek összetöröi, a konzervdobozok szétdobálói a játszótéren, bizonyára nem 1989-ben születtek, hanem jóval előbb. "Most kellene egy igazi "izmusoktól" mentes, valódi, a tényeken alapuló kulturális forradalom a Csemadokban" — gondolta, és gyorsan előkapta jegyzetfüzetét, hogy rögvest bejegyezhesse a tavaszi napfényben született gondolatát, mely szerint "a Csemadoknak a múltban leggyengébb pontja volt az ideológiai nevelés". De aztán abbahagyta a körmölést, mert egy másik énje azt súgta, hogy az "ideológia" leple alatt sok minden elsorvadt. Nagyok voltak a szólamok és ígéretek, ám az embereket csak táncolni meg dalolni hagyták, a dalt és a táncot is mindig előírta valaki az "internacionalista párt" felsőbb soraiból. Sajnos nagyon későn vált világossá, hogy a drága párt csak egy nemzetet ismer a hazában, és megköveteli, hogy a felelősségteljes, igényes munkát végző "sameszai" ne kapják ingyen fizetésüket, hanem elkötelezetten gondoskodjanak arról, hogy a magyar óvodák és iskolák minél többen, s mielőbb bezáruljanak. A helyzet ma sem különb, az új hatalom sem tanúsít jottányival sem nagyobb megértést a nemzetiségek, különösen a magyarok iránt... De ne bántsuk öreg barátunkat, hiszen fejére hullott a bánat, a gyász, meg egy kis szégyen is. Soha nem volt ő annyira tudatlan és "öntudatos", hogy ne látott volna egy picit mindig a dolgok mélyére. Ám várta a messiást vagy a fehérlovas vitézt a húsosfazék közelében. Remélhetőleg több játszóteret nem fog már avatni... A (nem véletlenül) hosszúra nyúlt bevezető után az jutott eszembe, hogy a Csemadoknak csak egyetlen jövője lehet: a hazai, szlovákiai magyarság széles tömegeire való támaszkodás. A Csemadok tagoknak a száma sem lebecsülendő, de általában nemcsak a tagokon múlik egy-egy megmozdulás sikere. Ám magyarságunk különböző rétegei csak akkor fognak hinni, bízni a Csemadokban és a nemzeti sorsunkat intéző szervekben, ha azok igazat vallanak a múltról, jelenről és a nagyon homályos, átláthatatlan jövőről is. Sokan úgy érzik, hogy az elkerülhetetlen őszinteség, nyíltság és közvetlenség még valahol lappang, a hibák beismerése mindmáig nem történt meg, és azok elkövetői még mindig ott vannak a Csemadok élvonalában, esetleg más mezt öltöttek magukra. Ettől beteg a Csemadok, meg a vele összefonódott kultúrpolitikánk és a magyar iskolaügy is. Nagyon oda kellene figyelnünk Dániel Erzsébet őszinte soraira (A Hét 1992. 2.14. — 7. szám), mivel a helyszínről tudósít, úgymond alulról tálalja a dolgokat, s lám cikkének nem volt visszhangja. Pedig vártam, hogy az érintettek megszólalnak. Igaz, nem írta le senkinek a nevét, és az, hogy Szőgyén nagyközségben teljesen leállt a kulturális élet, Muzslán még a tagilletményt sem rendezték, Kéménden pedig befejezetlenül áll a kultúrház, az nem Pista bácsi, vagy Jóska, esetleg Géza igazgató úr gondja. Bizony sokszor felmerül a kérdés, hogy vajon az orvos gyógyít-e vagy az orvosság? Szerintem mindkettő, de ami a folyamat alatt zajlik, azt csak a hozzáértők tudják. A beteg és rokonai a gyors gyógyulást várják. A Csemadoktól is tetteket, sikereket és látványosságot várnak az emberek, egy-egy dalestről, színdarabról napokig, sőt, évekig beszélnek. Ám egy jelentős, történelni előadásnak nemzeti Identitásunkról, iskoláinkról, a magyar sajtó és könyvkiadás gondjairól már nincs olyan sikere. Hamar napirendre térnek felette az emberek, mert nem szokták meg, hogy a táncon és dalon kívül van még sok-sok haladéktalanul fontos megtárgyalni való a Csemadok berkeiben. Node, kézzelfoghatóan érezni a fiatalok hiányát is a Csemadok vezetésében. Ennek két oka lehet: egyik az, hogy nem engedik magukat kiszorítani az idősebbek, a másik viszont az, hogy a fiatalokat nem érdekli a Csemadok. Számomra az utóbbi lenne az aggasztóbb, mert az előbbit megértéssel orvosolni lehet, míg a másik, vagyis az érdeklődés felkeltése nem megy máról holnapra, azt jóval előbb, talán már az iskola padjaiban el kellene kezdenünk. A jövőre nézve nem valami fényes örökséget hagyunk rájuk, sajnos eredményeink kiábrándítóak, a magyar nemzetiségű polgárok megbecsülése egyre "szerényebb", az aki egyenlőségről beszél — hazudik! Nem könnyű ma a Csemadok élvonalában lenni, különösen akkor, ha egyesek a feladatokat félvállról veszik. Egy másik átka a Csemadoknak az, hogy soha nem bízott saját erejében, "politikáját" mindig valakihez, valakikhez kötötte! A hatvannyolcas években volt Dubček elvtárs (mára szép simán elfelejtett bennünket), aztán jött Husák elvtárs, aki fütyült ránk, de azért istenítették. Most Václav Havel elnök urunk szekerét próbálja tolni a Csemadok, amelyet ő nem igényel. Majdcsaknem szerelmes leveleket írogatnak neki, melyeket el sem olvas. Még a komolyabb, történelmi jelentőségű sorokat sem veszi figyelembe, de a körülötte ügyködő asszisztensei sem. Erre élő példa Bauer Győző és Sidó Zoltán levele, illetve a válaszlevél, amely egyáltalán nem utal általunk oly létfontosságú dolgokra, mint a ránk szabott kollektív bűnösség, a mostani embert megalázó nyelvtörvény, a nyitrai Pedagógiai Kar Magyar Tagozatának ügye és a Václav Havel elnök úr által létrehozott Masaryk-díj. Ellenben utal arra, hogy Érsekújvárott Csizmadia úr, a Csemadok alapszervezet elnöke "tájékoztatójában plasztikus képet nyújtott az együttműködés problémáiról, valamint az eddigi pozitív eredményekről". Ezek után akadnak bizonyára kíváncsiskodók, akik szeretnék hallani ama bizonyos "plasztikus" tájékoztatónak legalább a lényegét... A Csemadoknak lámpásokra, magyar tanítókra és lelkipásztorokra, valamint olyan értelmiségre van szüksége, melynek soraiból azok kerülnek ki, akik önzetlenül, minden különösebb érdekeltség s ellenszolgáltatás nélkül hajlandóak cselekedni. Vegyük számításba, hogy a Csemadok hatásköre és jogai átformálódtak, de még mindig ég az iránta való tisztelet lángja, amelyet csak ébren kell tartani. A felemelkedés útja bizony nem lesz könnyű. MOTESÍKY ÁRPÁD 6 A HÉT
