A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-16 / 20. szám
Egyébként a gyermekotthon tavaly ünnepelte működésének negyvenedik évfordulóját. Az ünnepségen megjelentek a volt nevelők és az otthon volt lakói, akik részletesen beszámoltak arról, hogyan alakult az életük. Legtöbbjüknek sikerült megtalálni helyét az életben. Családot alapítottak, munkahelyet szereztek maguknak. — Számomra a sikert az jelenti, ha az itt nevelkedett gyerekek pár év múlva visszajönnek. Büszkén mutogatják a családjukról készült fotókat, lelkesen beszélnek a munkájukról. Látom rajtuk, hogy boldog, kiegyensúlyozott emberek. Ilyenkor érzem, nem fáradoztam hiába — mondja beszélgetésünk végén Dovalovský úr. Az igazgató elkísér egy körsétára az otthonban. Megtudom, tavaly a gyerekek öltöztetése, étkeztetése, az épület fenntartása egymillió-háromszázhatvanezer koronába került. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az itt nevelkedett gyerekeknek sikerült megállni a helyüket az életben. Van családjuk, lakásuk, munkahelyük. A mostani állami gondozottak helyzete nehezebb. Az igazgató már most aggódik, mi lesz azokkal a végzős SZOL A RARIO diákokkal, akik a közeljövőben betöltik a tizennyolcadik életévüket, az otthonból el kell menniük, de nincs lakásuk, és egyelőre munkahelyük sem. A gyermekotthon legidősebb lakója egy tizenkilenc éves lány, akinek ugyan van munkahelye, de nem tud albérletet szerezni a környéken, lakásról nem is beszélve, hát egyelőre az otthonban maradt. Hogy meddig? Azt senki sem tudja. Hiszen létbizonytalanság van mindenütt. S ezt azok érzik igazán, akik családi háttér nélkül, nulláról indulnak a nagybetűs életbe. Kamoncza Márta Fotó: Gyökeres György és archív SZIGET A SZIGETEN Kossuth Rádió, Vasárnapi Újság, április 12. Vajka. Kisközség a nagy Duna mentében. Neve ismertté vált, elsősorban azért, mert a falutól pár méterre, szinte a kertek alatt húzódik a világ legnagyobb felvízcsatornája, a bősi erőmű hatalmas létesítménye, amely a Csallóköz három falucskáját — köztük Vajkát — zárja el a külvilágtól. Lényegében tehát sziget létesült a szigeten. Persze, Vajkánál még egyelőre száraz a csatorna, na de meddig? Az ősi falu éli mindennapi életét. Egyes feltevések szerint a falu neve Szent István király eredeti nevéből, a Vajkból származik, mégpedig azért, mert állítólag első királyunk, még Vajk korában valamiféle úszó alkalmatosságon kikötött itt a Dunán, a falu alatt. Kiss István vajkai "őslakos". A tavalyi, Bős-ellenes forró nyáron csaknem valamennyi tiltakozó akción részt vett. S tette ezt annak ellenére, hogy közel jár a hetvenhez, tette ezt azért, hogy Vajka és a két hasonló sorsú község ne legyen "sziget a szigeten". Pista bácsi nyíltan meri vállalni véleményét a csallóközi víziszörny kapcsán. — No, én megmondom őszintén, azért harcoltam, hogy a mi unokáink, meg gyerekeink ne fizessenek rá. Minékünk már mindegy, nekünk nem sok van hátra, de mi lesz a fiatalokkal? Ha elrontják a mi ivóvizünket, elveszik a földjeinket, a házainkat tönkreteszik, az utcáinkat tönkreteszik! Kihez folyamodjunk mi kérem szépen, hát ezért kellett tüntetni. Negyven fillért fizettek ki a földjeinkért, miből fogunk élni? Munkanélküliség van kérem. Amíg megvolt az az egy-két hold föld, addig volt mibe kapaszkodni. Most viszont már az égvilágon semmink sem maradt. Ezért tiltakoztunk mi, ezért. — Pista bácsi, többször hallottuk a tavaly nyáron, főleg a Duna áradásának idején mindenféle mérnök uraktól, hogy mi, laikusok nem értünk a Dunához, tehát, hogy én, On, sorstársai a faluban nem szólhatnak hozzá ilyen kérdésekhez, mint a Duna sorsa. Mit szól az ilyesfajta állításokhoz? — Mi ne értenénk ehhez, mi, akik itt születtünk, itt éltünk, és itt kerestük a kenyerünket? Hogy mi nem tudjuk, hogy mi a Duna? Mi ne tudnánk, hogy mi az árvíz és a veszély? Volt itt kérem nagyvíz azelőtt is sokszor, akkor nem kérdeztek minket, nem aggódtak úgy, mint a tavaly nyári áradáskor. Ez egy gyönyörű táj volt, kérem, üdülőhely. A természet adja meg az embernek az egészségét. Régen más volt minden. Amikor tavasszal a fák rügyeztek, a Duna csobogott, micsoda természet volt ez! Örült az ember reggel, korán, ha hallgatta a madarakat, a csicsergésüket. De ma, nem hallani semmit, minden néma, csönd van. — Mit válaszol azoknak, akik azt mondják, hogy az erőmű üzembehelyezése után soha többet nem lesz Vajkán árvíz? — Ez nem igaz. Sőt, nagyobb veszélyben vagyunk, mint azelőtt. Százszorta nagyobb a veszély, mert körül vagyunk zárva, szigetlakok lettünk Csallóközben. Igaz, most a csatorna alján csináltak egy utat, hogy ki tudjunk menni a faluból, na de mi lesz, ha a csatornában már ott lesz az a sok víz? Képzeljünk el egy olyan telet, mint régen, a harmincas években, amikor azok a hatalmas telek voltak. Rágondolni is rossz, mi lesz itt, ha üzemelni fog a vízerőmű. Nem fogunk tudni kimenni a faluból, ha megárad a Duna, mi innen nem jutunk ki. Erre nem gondol senki? — Mondanak még másokat is, amikor arról győzködik a helybelieket, hogy miért lenne fontos üzembe helyezni Bőst. Például azt, hogy nem lesz áramunk, ha nem lesz Bős. Erről mi a véleménye? — Hogy nem lesz áramunk? Hát hogyne lenne áramunk. Amit Bős termelne, azt mi, egyszerű emberek is tudjuk, hogy semmi az országos fogyasztáshoz képest. Sőt, meg is fenyegettek bennünket, hogy ha tiltakozni fogunk, akkor majd drágábban kapjuk az áramot, mármint mi, akik itt lakunk a szigeten. Hát miért, mi nem olyan állampolgárok vagyunk, mint a többiek? — Itt Vajka körül rengeteg a Duna-ág. Azt ígérik, hogy ezek a holtágak nem fognak kiszáradni. Hogy látja ezt Pista bácsi? — Hogy nem fognak kiszáradni? Hát miből fogják a vizet kapni? Ezek az ágak már most tele vannak hordalékokkal, ide víz nem jut majd. Honnan is jönne, ha beleeresztik abba a borzasztó nagy csatornába? Hisz nem jut ide nekünk víz, ez itt mind kiszárad majd, már most is látni a jeleit. — Pista bácsi, helybeliként, lokálpatriótaként a kezdetek kezdete óta figyeli az építkezést. Mi a legnagyobb kár, amit itt okoztak? — Hogy mi a legnagyobb kár? Hát elvették a kenyerünket. Tönkretették a természetet. Amikor néhányan a faluból kijártunk tavaly a gátra, hát ezért harcoltunk, a kenyerünkért, a természetért. Mondja meg, most hová menjünk? Elvitték a jó csallóközi humuszt, egészen föl, Nyitóhoz, meg nem is tudom, hová mindenhová. Az ország legjobb termőrétegét szórták szét, ki tudja hová. A mi földjeinkről szedték le ezt a jó földet. — A tavalyi forró, Bős-ellenes nyáron sok szlovák újság állította, hogy a tiltakozókat — így tehát Pista bácsit is — Budapestről manipulálták. Mit szól az ilyen állításokhoz? — Ez nem igaz. Minket nem manipulálhat senki. Mi egyszerűen fel voltunk háborodva. Akkor is, amikor a szivattyúhajót elfoglaltuk. És micsoda disznóságot csináltak akkor a rendőrök, akár az apagyilkosok. Jézus Mária, rágondolni is rossz. Amit akkor a néppel tettek, ezek a pirossipkások, az nem volt közönséges, az állattal nem bánik úgy az ember. — Akkoriban, azon a nyáron, vagy kétszáz rendőrrel a háta mögött Pista bácsi odaállt a kamera elé, és elmondta vélcményéL Mindig ilyen szókimondó? — Nincs mitől félnem, nem félek az igazamat kimondani, hallhatja akárki. Nem magamért teszem, és ha lesz tüntetés, vagy akármi más, én ott leszek, ha az egészségem engedi. Úgy érzem, hogy a mi oldalunkon van az igazság. POLÁK LÁSZLÓ A HÉT 3
