A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-09 / 19. szám

SZABADIDŐ Larry Sisner Érdemes volt... Cab Ellington még egyszer átbön­gészte az ügyfél adóvallomását, összeegyeztette a számokat és a lapnak az aljára odakanyarította a nevét. Elégedetten végigsimított a homlokán és gondolatban már-már legkedvesebb vendéglőjének egyik sarkában üldögélt. No akkor me­gyünk, mondta magában és felvette a kalapját meg a kesztyűjét. A szomszédos szobában a titkárnője szorgalmasan verte az írógépet. Hm, hm, ez a Marthe Weston rendes nagylány. Miért nevezik magukat a vénkisasszonyok nagylánynak, nem értette. Marthe hatvanéves is elmúlott már. Éppen erre gondolt, amikor az ajtóban nekirontott Paul Young — az irodája a folyosó végén volt — csinos titkárnője és majdnem ledöntötte a lábáról. A hölgy bocsánatot kért. Ellington valamit dörmögött az orra alatt és megigazította a nyakkendőjét. Az irodában Marthe alaposan össze­szidta a titkárnőt. — Várhattál volna! Éppen ebédelni indult és te... — Ne lármázz, Marthe. Nemes ügyet szolgálunk, nem? A főnököd biztosan nem ellenzi... — Ellington úrtól már az is szép, hogy megengedi, hogy emeleten gyűjtsük össze az öreg holmikat, amelyeket a jótékonysági egylet ré­szére gyűjtünk. Csak szabad időben érted? Ma megbocsátok, de többet ne forduljon elő. Cab elégedetten vigyorgott. Marthe remek munkaerő. Még akkor is mo­solygott, amikor elhaladt Young ügy­védi irodája előtt. Young valószínűleg várta, mert azonnal behúzta a szo­bájába. — Gyere be, szeretnék valamit mutatni! Ellington szó nélkül engedelmeske­dett. Milyen titokzatos ez a Young. Az ügyvéd a fiókjából előráncigált egy táskát, onnan négy bélyeget, négy egyszerű bélyeget. — Láttál-e már életedben ehhez hasonló gyönyörűséget? — kérdezte csillogó szemmel. Cab nem válaszolt, de az ebédről megfeledkezett. — A tulajdonos áruba bocsátotta a bélyegeket. Szüksége volt pénzre. Egy órával ezelőtt átadtam neki a csekket. Szégyellem, nem mondom meg, hogy mennyiért kaptam meg a bélyegeket. Még ma beteszem a bankba mind a négyet. — Te bélyegeket gyűjtesz, Paul? — Mi, akik valamilyen hobbinak hódolunk, nos, mi tudunk titkot tartani. Nem szeretjük a népszerűséget, mert a bűnözők azonnal lecsapnak ránk. A főnyereményt ütöttem meg, Elling­ton! Mi a véleményed erről? Csodá­latos, ugye? Ellington a bélyegek után nyúlt. Young felszisszent. — Ne haragudj, de a bélyegekhez tilos hozzányúlni. Ezek az én bélye­geim, érted? Magántulajdon! Megérin­teni tilos. — Megnézhetem legalább? — Cab alaposan szemügyre vette a gyűjte­ményt, de nem értette a dolgot, mitől lelkesedik az ügyvéd. — Biztosan rendkívül sokat érnek, de... Nem értem... mi a titkuk? — Nem vetted észre? — Hát igen... a repülőgépet fordítva tették a bélyegekre. Ha ugyan... mi ez? Luping a levegőben? — Nem. Cab Ellington, nem luping. Ez a híres 24 centes sorozat, a híres "hibás sorozat". A fordítva fényképe­zett repülőgéppel. Egyetlenegy soro­zat létezik. Egyetlenegy! Ez pedig az enyém! Nos? — Érdekes... — Számodra négy bélyeg — semmi több. Nekem a gyűjtőnek... Maga a mennyország. Én olyan boldog va­gyok. — Megveszem. Mennyiért adod? — Nem! Nem! Soha! Nem eladó. — Értem, értem. A hobbi szent és sérthetetlen. Mégis óvatosan azzal a holmival. Beviszed a bankba, rend­ben. Ha valaki esetleg megtámad...? — Van nekem egy házőrző ebem — mondta Young és megmutatta a revolvert. — Vigyázz, elsülhet! — Ugyan... győződj meg róla. Ellington a kezébe vette a revolvert, megvizsgálta, lekapcsolta és szó nélkül mellen lőtte Youngot, majd egy gyors mozdulattal zsebre vágta az értékes bélyegeket és a hátsó ajtón távozott. Éppen a legjobb pillanatban, mert a folypsón Young titkárnője közeledett. Észrevétlenül az utcára surrant. Minden a program szerint, nem változtatunk semmit. Szinte iz­­zott az izgalomtól, hogy minél előbb elrejtse a bank páncélszekrényében a bélyegeket, de úgy döntött mégis, hogy betér a vendéglőbe. Elfogyasz­totta az ebédjét, fizetett, és mint minden alkalommal most is elbeszél­getett a pénztárosnővel. Végül visszatért az irodájába. Marthe élén­ken közölte vele a nagy újságot. — Lemaradt a nagy eseményről főnök. Valaki megölte Young urat! Hát nem szörnyű? — Bizony szörnyű. Hallottam vala­mit az ügyről a liftben, és látom, hogy az épületet ellepték a rendőrök. Ki a tettes? — A rendőrség tehetetlen. Talán a titkárnője mondhatna valamit, de sze­génykét a sokkszobában ápolják. Valószínűleg rögtön a gyilkosság után lépett be az irodába. Ő kopogott... aztán benyitott... Young úr a padlón. Én riadóztattam a rendőrséget. Már mindenkit meghallgattak, engem is. — Mit mondott nekik? — Semmit. Mit mondhattam volna? — Ellington lehúzta kezéről a kesz­tyűket és a szoba sarkában heverő ócska ruhára tévedt a pillantása. — Menjen ebédelni, Marthe. Egyedül maradt. Gyors mozdulattal betúrta a kesztyűket az ócska kacatok közé. Az irodában előhalászta a bélyegeket. Micsoda boldogság! Neki is van valamije! Múlott az idő. Marthe nemsokára visszatért, de vendégek is érkeztek. A rendőrség! Ellington beseperte a bélyegeket a fiókba. A detektívek bemutatkoztak: Slesar és MacKinty. Megkérdezték Ellingtontól, hogy kire gyanakszik és mi lehet a gyilkosság indítéka. — Young nagyon rendes ember volt, mindenki szerette. Ellensége nem volt. Nem értem... nem mond­hatok semmit. Nem értem. — Valaki mégis átlőtte a mellkasát. Látott valakit a folyosón, uram? — Nem láttam senkit. A detektívek eltávoztak. Ellington 30 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents