A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-09 / 19. szám
ÉGTÁJAK kedvem is legyen csinálni az egészet. De így elég volt. A rosszat könnyen semmivé lehetett tenni ezekkel a változásokkal. Tulajdonképpen sosem hittem volna benne, hogy a rossz dolgok valóban léteznek. Csak másképp kell értelmezi őket, és nyomban megszűnnek. A sarat itt most nem lehetett másképp értelmezni. Rossz volt. Ha meggondolom, persze, kicsiség; nem olyan nagy baj. Végtére is mindegy, hogy bakancsot, köpenyt kefélünk-e a mosdóban, vagy Schulze másféle, úgynevezett "foglalkozással kínoz bennünket; beletaposhatunk hát nyugodtan a sárba, nem érdemes kerülgetni, kivált miután úgyis reménytelen próbálkozás. Ha jobban meggondoljuk, egyáltalán nem baj a sár; semmivé lehet tenni. Csakhogy, ahogyan Medve írja, akkor marad a semmi. Ez azonban nem képes kitölteni az idő múlását: vagyis ha az embernek nincs egyebe, csak baja, akkor ezt semmiféle meggondolással nem küszöbölheti ki az életéből, amely nem tűri a vákuumot. Nem állt módunkban meggondolni, hogy a sár nem is olyan nagy baj. Nagy baj volt. Majdnem mindig átázott a cipőm. Volt úgy, hogy cuppogott a lábam a nedves szivaccsá gyűrődött kapcámban; volt, hogy csak egy kis undok nyirkosságot éreztem; de mindenképpen ebben taposhattam aztán egész nap. Sáros volt a két gyakorlótér, sáros a városka külső utcája, sáros a szelíden hajló domboldal, s ez a sok sár rátapadt a nadrágunkra, köpenyünkre, bakancsunk beleragadt a lucsokba, ha kivonultunk a lövölde felé, vagy a másik, meredekebb kaptató irányába, a nemezgyáron is túl, a Kálváriára. Zárt rendben mentünk ide-oda, mindenhova, tanteremből a hálóterembe, csuklóról az étterembe, s a beosztásom, vagyis a helyem Szabó Gerzson és Szentiványi között a sorakozónál, ismerősebb hely volt már a régi, otthoni lakásunk legmeghittebb szögleténél is. Az első tagpár második sorában álltam, vagy meneteltem a fél századunkkal, mintha egy vonatnak lennék bizonyos kereke vagy egy gályának valamelyik bordája: így utazgattunk ide-oda. De ismerősek voltak már a falak is, a lépcsőfokok is, ismerős volt a földszinti folyosó levesszaga, az emeleti illemhely olajos bűze, a sok bekeretezett olajnyomat, "Szent Ágnes", "Las Meninas", "Tulp tanár lecké"-je, és ismerős volt a kis kék katonasapkám. Nem tévesztettem volna össze senkiével, bármilyen egyformáknak látszottak is. Nemcsak a varrását, bélését, az apróbb feslések helyét ismertem, hanem a sapka egész, megfoghatatlan egyéniségét; a jellemét, formáját, azt a — talám zenére fordítható — titkos lényeget, amit kifejezett, s ami élesen megkülönböztette a világ összes sapkájától. Ismerős volt a visszhangos, hatalmas étterem, villacsörömpölésével, tengermorajlásával, zenekari esztrádjával, a császár életnagyságú olajfestményével. Ismerős volt az óraütés hangja, a hipermangán íze, Schulze acélgyűrűje a bal keze kisujján. Ismerőssé vált az egész, idegen világ, de azért majdnem ugyanolyan átmenetinek éreztem, mint az első napon. És semmilyennek. Csinálta az ember, amit kellett, egyelőre. Egyelőre? Meddig? Örökké. Vártunk valamit. Tudtuk, hogy hiába várjuk. Sosem lesz itt semmi. Meneteltünk kettős rendekben a patak két ága közt, a töltésen, énekeltük a régi bakanótákat, vadul nekieresztve a hangunkat, "Göndör hajam rövidre, göndör hajam rövidre...", és bokáig sároztuk a cipőnket a csúszós vagy tapadós, vagy híg latyakban, míg egy szép napon, december első hetében, le nem esett a hó. Fotó: Košúthová Elena f-----------------------------S--------------------------------------------------------------------------------------------------------v BELLA ISTVÁN Arccal a földnek "Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, Órám tisztességes csak légyen utolsó. Akár farkas, akár emésszen meg holló, Mindenütt felyül ég, föld lészen alsó." Zrínyi Miklós Arccal a földnek, ahogy éltem, élek, élő, a föld alatt, fekete kátránypapír-éjben, hói nem megy le, s nem kel fel a nap, mert ragyog örökkön örökké földdel teli szivem helyén napvilág-halhatatlan rögökké fényesedéit emberremény, fejjel lefele nőnek, égnek a füvek, lombozik a fa, és földben száll a földnek, égnek minden csillaga, madara, a föld alatt fordult az égbolt, változik nappal, éjszaka, a fönti ég csak sötétség volt, vagy a napvilág látszata, kátránypapir-fekete éjben, hol nem ment le, s nem kelt fel a nap, arccal a földnek, ahogy éltem, élek, élő, a föld alatt. CSOÓRI SÁNDOR Mátrai erdő Erdő, megfejthetetlen zöld álom, nyár bújdosik a bokraidban s árnyékos rigó. Földből kifordult betyárcsonton szöcskék napoznak időtlenül. Megfejthetetlen történeted vagyok én is már hetek óta járok föl-alá benned, levelek, ágak recsegő visszhangja kísér, töredékes a kezem, a riadozásom, a hangom, valakinek majd újra kell álmodnia az életemet. Kopog a múlt a hátam mögött, akár a félérett makk szeptemberben. Erdő, erdő, nekem te Dante erdeje vagy, isten zöld fogolytábora: bármerre fordulok is: a halál elnagyolt mondatait hallom egy szakadékból s eltévedet arcaimat látom tuskósodni a gyökerestől kifordult fákban. FARKAS ÁRPÁD Egy hársfalevélen Vízcsepp egy hársfalevélen —: mily fiatal: száz éve borzongón épülő gyöngyszem: mélyéből vibrálón, akárha szőlő esőpaskolta bőrén, hajdani nyarak örök napja s esticsillaga átsüt, remegnek benne homályló erdei allék behajtó ágai, felsőországi s erdélyi szekerek ballagnak, hegyek, folyók, falvak és utak: lüktető halántékerek vagy hűséget játszó asszonyok szétzilált hajszálai, s elnyúltan, hosszan integető búcsúénekek —; kiragyog, mind mi tovatűnt, egy hársfalevélen remegő cseppből: vagy gyöngy már? Félőrült gyémántgömbbé verte a pofozó idő? Izzik szikrázó mélyén egy éjbarna szempár, s néz, csak néz titeket. ________/ A HÉT 17
