A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-09 / 19. szám
Az okszitán hkiépítő INTERJÚ ' ' V . .••••••; • • .: •••:•. : :• : • ..•••• : • •••••.• •:•: •• • •••• •• Miquéu Montanaro az idén áprilisban ismét nálunk járt, hogy tolmácsolja a különböző tájakon élő, más-más anyanyelven beszélő népek kultúrájának üzenetét. Régi, mindig szívesen látott ismerősként fogadtuk nemcsak őt, hanem a "Keleti szél" — baráti zenésztársaság többi tagját: a Vujicsics- és a Ghýmesegyüttest, Écsi Gyöngyit, Kobzos Kis Tamást, Ökrös Csabát, Szabados Györgyöt, Alan Vitoušt és Vilo Meškót is. (Sajnos, Sebestyén Márta betegsége miatt nem jöhetett el.) Pozsonyban, Galántán és Párkányban több százan érzékeny "kis antennáinkkal" fogtuk az egyszerűsége miatt nagyszerű üzenetet: "A világ sok kis nemzetiségből áll, akik arra rendeltettek, hogy egymás mellett éljenek! Hát figyeljünk egymásra — a zene, a politika és az élet minden területén! Legyünk barátok, építsünk egymáshoz hidakat...!" A koncertek előtt körülültük, és mohón szívtuk magunkba szavait, amint a provance-i különféle nemzetiségű, vallásé és kultúrájú emberek békés együttéléséről, az okszitánok szokásairól, Magyarországról származó feleségéről, valamint három nyelven tanuló és értő lányáról és fiáról, továbbá zenei kirándulásairól, művészi hitvallásáról... mesélt. Ám a kimondott szavak mögül is éreztük volna az ÜZENETET a több tucat átszellemült arcú művész örömzenéléséből. íme egy jottányi a "KIS NAGY EMBER"rel folytatott beszélgetésből: — Áruld el, hogy miért éppen a zenészpályát választottad? — Én először sokféle dologgal — például sporttal, képzőművészettel — próbálkoztam, majd végül is a zenészpályán kötöttem ki. Ugyanis rájöttem, hogy a zene az a közvetítő elem, amelyen keresztül a legjobban ki tudom fejezni önmagam — főleg a fúvós hangszerek segítségével. Kezdetben csak kis létszámú közönség előtt játszottam — kísértem egy énekest, majd különféle helyeken próbálkoztam a klasszikusokkal, a népzenével, a dzsessz-szel, a rockkal. Mindig olyan stílussal, amely éppen örömet okozott. Hát így kezdődött a profi zenész-pályafutásom. — A szórólapokon az olvasható, hogy "zenéjük az európai folklór és a jazz együtthatása..." Mi erről a véleményed, egyetértesz? — Szerintem mindig próbálkozni kell valami újjal, széppel, szokatlannal. Ezért próbáltam ötvözni a népzenét más stílusokkal, nemcsak a jazz-szel, hogy ezáltal egy új zenei nyelvet teremtsek. Hiszen minden korábbi próbálkozásom a különféle stílusokkal csak egy-egy ösvényt jelentett a kitűzött cél — az új nyelv létrehozása felé. — Amint azt tapasztalhattuk, a zenei "nyelvújító" lelkes követőkre talált... — Odahaza is mindig magam köré gyűjtöttem a különböző nemzetiségű és más-más stílusokra voksoló zenészeket, de ilyen komplett, színvonalas hangzást, mint a "Keleti széllel", másokkal még sosem sikerült elérnünk. Nekem ők a legjobbak, mert minden téren értjük egymást, tehát könnyű együtt dolgozni. Éppen csak meghatározzuk a témát, azután mindenki olyan zenét játszhat, amilyet a legjobban tud és szeret. Vevők vagyunk minden újra — kellő színvonalon. — Említetted, hogy régi vágyad volt egy nemzetközi zenekar létrehozása. Hogyan sikerült "összeverbuválnod” a baráti társaságot? — Minden új tag megszerzése egy-egy külön történet. Igaz, hogy a neve alapján már régebben is ismertem minden jelenlegi zenésztársamat, néhányukat már előzőleg is hallottam, de összeismerkedésünkbe sok esetben közrejátszott a véletlen is. Például a Ghýmessel úgy jöttem össze, hogy éppen Szegeden tartózkodtam, amikor az egyik téren muzsikáltak. Bár-már előzőleg is hallottam róluk, ám élőben még inkább tetszett az örömzenélésük. Akkor nem volt időm sokáig hallgatni őket, de aznap este találkoztam Écsi Gyöngyivel, akitől megtudtam, hogy már sokszor játszottak együtt a fiúkkal, és figyelmembe ajánlotta őket. Ezért később felutaztam Pozsonyba, ahol összebarátkoztunk, és attól kezdve erős baráti és munkatársi szálak fűznek minket egymáshoz. A Vujicsics együttesről is nagyon sok jót hallottam, mivel Eredics Gábor feleségével sokáig együtt zenéltem. Egyszer szólt, hogy okvetlenül menjek el hozzájuk, mert a férje is ilyen fanatikus zenész, mint én, és biztosan megszeretjük egymást, ha összeismerkedünk. Az egyik esti koncert után sor került a látogatásra. Mivel odahaza csak egy ágyuk volt és érkezésünkkor a férje már aludt, ezért reggel, amikor felébredt, nagyon meglepődött, hogy hárman fekszünk egymás mellett. Bemutatkoztunk, később pedig végignéztem egy próbájukat. Közben én is "beszálltam" Vujicsicsék zenéjébe — improvizálgattunk, és hamarosan annyira "éreztük" egymást, mintha régóta együtt zenélnénk Természetesen ők is társaimmá váltak. Más: az 1989-es bársonyos forradalom után meghívást kaptam Prágába, ahol több nagyszerű cseh zenésszel együtt készítettünk egy BON TON — nagylemezt. A muzsikusok között volt Alan Vitouš is, akit már többször hallottam-láttam játszani, mivel néhányszor megfordultam Prágában. Úgy éreztem, hogy Alánnál is tudnék együtt dolgozni, és ez hamarosan beigazolódott, mert a lemez készítésekor már kezdettől fogva szinkronban voltunk egymással. Ezért ő is bekerült a társaságunkba, de még hosszan folytathatnám a mesét a "tagtoborzásokról". Még egy történetet azért elmesélek a legújabb társunkról, Vilo Meškóról, aki a turné pozsonyi állomásán csatlakozott hozzánk. Először csak figyelte a próbánkat, nézegette a hangszereinket, majd megkérdezte, hogy csatlakozhatna-e a játékunkhoz? Mi igent mondtunk, és először egy szlovák dalt játszottunk, amelybe illett az ő fujara-betétje, majd szlovákul énekelt, és egy okszitán dalban is improvizált. Végül is meghívtuk a turné mindhárom helyszínére. — Ez csak alkalmi társulás, vagy továbbra is a "Keleti szél"-lcl turnézhat? — Erre még nem tudok biztos választ adni, mivel a következő turnénkra már megkötöttük a szerződést, amely tartalmazza a zenészek létszámát is. Viszont a közeljövőben készítünk egy nagylemezt, amelyen új barátunk is szerepelni fog. — Tehát az együttes tagjainak kiválasztása nem szándékosan a nemzetiségük alapján történik, hanem a tehetség és a személyes szimpátia a döntő? — Nézd, aki vérbeli muzsikus, vagyis a szívéből-lelkéből zenél — mindegy, hogy milyen nemzet fia —, az egyszer biztosan rám talál. Először a magyar zenészekkel kezdtem, majd fokozatosan bővült a kör. A következő műsorunkban már portugál és afrikai zenész-barátaim is szerepelni fognak. A baráti kötődés azért fontos, hogy kotta nélkül is értsük-érezzük egymást. Nem tartom magam az együttes vezetőjének, én csak az ötletadó vagyok. Emellett mindenki a tőle telhető maximumot próbálja nyújtani. — Úgy tudom, hogy az elmúlt évben nagy sikerrel szerepeltetek Franciaország különböző vidékein, a Francia Televízió is bemutatta egyedi kezdeményezéseteket, továbbá felléptetek Magyarországon és végre Dél-Szlovákia zenebarát polgárainak is maradandó élményt nyújtottatok. Mik a további terveitek? — Tavaly tíz közös koncertünk volt, az idén tizenötöt tervezünk és egy közös lemezfelvételt. Bár ez idáig együtt csak az említett országokban és most — a Ghymes-együttesnek, Gálán Gézának és a további szponzoroknak köszönhetően — Csehszlovákiában játszottunk, viszont külön-külön a "Keleti szél" egyes zenekaraival, illetve szólistáival már több helyen is turnéztunk (pl. Spanyolországban). Az eddig tervezett koncerteken kívül még Csehszlovákiába is szeretnénk visszatérni, mivel úgy tapasztaltuk, hogy itt is szívesen láttak-hallgattak minket. De hát ez nemcsak tőlünk, hanem elsősorban a házigazdáktól — a meghívásoktól függ... — Akkor hát a mielőbbi viszontlátásra, és köszönet, "VENTS D’EST MONTANARO"! Miskó Ildikó Fotó: Szabó Miklós A HÉT 7
