A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-09 / 19. szám

LÁTOGATÓBAN útlevelem sem volt, ezt a mostanit a barátaim küldték utánam Bu­dapestre: lengyel és magyar ví­zummal — az akkori szovjet illetékesek alighanem úgy gon­dolták, hogy mivel Csehszlovákia valahol Lengyelország és Ma­gyarország között van, ide már nem is kell külön vízum... A csehszlovák határig autóstoppal utaztam, s mondhatom, csupa megértő "sofőrrel" találkoztam, • nem sokáig álldogáltam az útszé­­len. Vagy 100 korona volt nálam, no meg némi valuta: márka, schilling. Szlovák területen aztán autóbuszra szálltam, s egyene­sen Pozsonyba jöttem. Az autó­buszon ugyancsak segítőkész emberekkel ismerkedtem meg: amikor Pozsonyban leszálltunk a buszról, saját kocsijukkal vittek Mila H-hoz. Akkor — mivel Mila utazni készült — úgy esett, hogy már másnap visszautaztam Bu­dapestre, s körülbelül egy hónap múlva jöttem újra Pozsonyba. Persze naivul úgy gondoltam, hogy körülnézek előbb Bécsben is, hiszen a határok errefelé már nyitottak. A magyar határőrök aztán megmagyarázták, hogy nem mindenki számára. Nekem ugyanis még szovjet útlevelem van. A szlovák határon az volt a szerencsém, hogy már benne volt az útlevelemben a korábbi kilé­pési pecsét. Ha már egyszer bejöttem, gondolták, miért ne jöhetnék meg egyszer? A szovjet állampolgárokat ugyanis nagyon szigorúan ellenőrizték, mert ez éppen az augusztusi puccs nap­jaiban történt, noha a puccsról nekem sejtelmem sem volt. — Hol szállt meg Pozsonyban? — Milka akkor már itthon volt, egy ideig őnála laktam. De mikor a lánya is hazajött, kicsinek bizonyult a lakás, másik után kellett néznem. Ez is érdekes történet. Mint már említettem, amikor az utcán játszom, az emberek gyakran leállnak velem beszélgetni. Akkor éppen egy fiatal lánynak említettem, hogy lakást keresek. Mire ő azt mond­ta, hogy akár hozzá is mehetek lakni. Vagy egy hónapig marad­tam nála. Milával azután meglá­togattuk egyik íróbarátját, s meg­kértük, hogy lakhassak az éppen kórházban tartózkodó nagybeteg édesanyjánál: neki is jó, ha a dévényújfalui ház nem áll üresen. Amikor édesanyja a súlyos műtét után hazakerült, éjjelente én vi­gyáztam rá, de mivel rákos volt, nemsokára meghalt. Azóta egye­dül lakom ott. Nem valami kom­fortos ház, de nekem megfelel. Az a legnagyobb "komfortja", hogy nyugodtan zenélhetek ott, nem dörömbölnek rám a szom­szédok. — Meg lehet élni az utcai zenélésből? — Nem vagyok igényes. — Hogy érzi magát Pozsony­ban? — A város nagyon hasonlít Budapesthez. S olyannyira tetszik nekem itt, hogy nemsokára meg is házasodom — s a beszélge­tésünket figyelő menyasszonyá­ra, Tinára mosolyog. — Vannak-e konkrét tervei? — Nagyon komoly, hosszú távú terveim vannak. Zenekart szeret­nék létrehozni, de nem akarom elsietni. Van otthon, Oroszor­szágban egy barátom, őt várom ide, vele szeretném az elképze­lésemet megvalósítani. Jó lenne már végre a saját szerzeménye­imet játszani. Úgy fél évig még "dolgozom magamon". A zené­szeknél ez így szokás: úgy fél évet koncerteznek, fél évet meg az önképzésnek szentelnek. Egyébként felfigyeltek rám a szlo­vákiai fúvószenészek képviselői­menedzserei is, akik itt "székel­nek" a Bástya utcán, s állítólag lenne számomra megbízásuk. — Nincs honvágya? Nem sze­retne hazalátogatni a családjá­hoz, Oroszországba? — A szüleim Togliattiban, vagy­is a Volga melletti Sztavropolban élnek. Természetesen szeretném őket meglátogatni. De erre majd csak akkor kerülhet sor, ha megnősültem. — Az Apokalipszis gyermekei című filmben a már Angliában élő Jurij arról panaszkodik, hogy Ön egyre jobban hiányzik neki. Mi lehet ennek az oka? Hiszen Jurijnak már nemcsak felesége van, hanem gyermeke is született Angliában! — Úgy gondolom, hogy Jurij tehetséges zenész. Olyan dalokat ír — nemcsak zenét, hanem szöveget is —, amelyek az orosz lélek legmélyéből fakadnak. Bu­dapesten, azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki meg tudta őt érteni. Szóval nemcsak zenészi, hanem lelki kapcsolatban is áll­tunk. O ezt akkor nem tudta értékelni, hiszen sosem volt ku­darcélménye. Anglia az ő számá­ra tehát afféle "antivilág", ahol senki sincs, aki megértené. Rá­adásul egy gazdag országban, ahol az embernek nincsenek anyagi gondjai, a lelki problémák jobban "előjönnek". De szerintem ez csak átmeneti állapot, az ember idővel mindenhez hozzá­szokik. Jurij is alkalmazkodik majd az ottani viszonyokhoz, s egyszer talán még azt is elfelejti, milyen eszményei voltak valaha, s hogy egyáltalán voltak eszmé­nyei... xxx Az Apokalipszis "elveszett" — elveszettnek hitt — gyermeke tehát végül is megkerült. S mi, pozsonyiak, csak örülhetünk an­nak, hogy éppen nálunk talált otthonra, hogy éppen a mi — néha nagyon is szürke — hét­köznapjainkat színesíti, gazdagít­ja. Ha egyszer úgy döntene, hogy vonzóbb, érdekesebb — talán nyugatibb — városokban próbál szerencsét, nagyon-nagyon hiá­nyozni fog: szegényebbek le­szünk nélküle. MELAJ ERZSÉBET Prikler László felvételei A HÉT 3

Next

/
Thumbnails
Contents