A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-02 / 18. szám
— Tiszta ügy... — helyeselt az ÖKTÖ szóvivője. — Nem szavazhatunk róla, mert a bizalmunkat élvezi! A lombikosnő azonban becsvágyónak és kezdeményezőnek bizonyult. Nyilvánvaló lett, hogy intézetünkben az ambiciózus hölgy komoly szerepre vágy a demokratizálási folyamat lebonyolításában. Megértettük agilitását, intézetünk alagsorában rengeteg lombikot mosott naponta, bizonyara magasabbra vágyik, legalább a földszintre, de móginkabb az első- vagy ne adj isten a második emeletre, ahol a vezetőség székel. Kétségtelenül unja már a sötét és rideg alagsorban a lombikolást! Most olyan javaslattal állt elő, hogy az intézet vezetőségéről szavazzunk az igazgató kivételével, a kollektív vezetésről mondjunk véleményt globálisan, felelősen és titkosan. Erre viszont a vezetőség tagjai zúdultak fel, a helyettesek és osztályvezetők, mondván, hogy az irántuk való bizalom garanciája éppen az igazgató személye, nélküle róluk sem szavazhatunk. A felelősség lépósőzetes, zúgták kórusban, tehat a bizalom is az...! Tanácstalanságunk hatalmas méreteket öltött. Kérdően néztünk egymásra, mérlegeltük a helyzetet. Tisztában voltunk vele, hogy szavaznunk kell, de nem is sejtettük, miről szavazzunk! Komoly szakemberek és kiművelt elmék, de lám, mennyire bizonytalanok az élet nehéz helyzeteiben! Hiába, többnyire elméleti szellemiségek! Az Ököljogellenes Tömörülés szóvivője feltétlenül el akarta küldeni aznap a szavazás eredményét, hogy nyugodtan tölthesse a hétvégét. — A volt igazgatóról szavazzunk! — ajánlotta új ötlettel, de immár rábeszélő hangon. Belátta, hogy a probléma nem egyszerű, s nincs helye a totális hatalmi rendszerben használt hangnemnek. A volt igazgatóról? Nem rossz gondolat! Annak már úgysem árthat! Szavazzunk hát! A volt igazgató még az intézetben dolgozott altechnológusi beosztásban, az alagsorban ült egy sámlin, és különféle keverékeket állított elő. Mérsékelt tehetségű férfi, nem tudós koponya, a konszolidációs idők tipikus terméke. Két évtizedes munkássága mégsem érdektelen! O alapította meg és fejlesztette mai szintjére az intézetet! Két évtizeddel ezelőtt, amikor kinevezték igaztatónak, intézetünk helyén rideg, kietlen parlag terült el, melyen bőven burjánzott a gyalogbodza és virágzott a bogáncs. A szabad térségben kóbor kutyák hancúroztak és sárkányt eregettek iskolakerülő gyerekek. Az igazgató tehát haladéktalanul munkához látott. Szerszámosbódét építtetett a bogáncserdő közepén, és éjjeliőrt szerződtetett, aki majd megvigyázza a készülő építkezést. A megszállottak törhetetlen bizakodásával hitt abban, hogy a technológiai folyamatok komolytalanná tételére a jövőben nagy szükség lesz. Asatni kezdte az alapokat, téglát, cementet és építőelemeket szerzett, betonozókat és kőműveseket szerződtetett. A konszolidációs központtal és a totális bizottsággal jó összeköttetései voltak, pártfogói segítették. A felsőbb szervek nagy reményeket fűztek az intézet jövőjéhez. Kormányprogrammá tették az építkezést, az igazgatót pedig csúcsbizottságokba és központi szervekbe választották, sokoldalúan megbecsülték. Az intézet néhány éven belül félszáz kutatónak és számos segéderőnek adott munkát és tisztes fizetést. Cserében a válogatott szakemberek olyan komolytalan technológiákat fejlesztettek ki, hogy nem akadt vetélytársuk a világpiacon. A volt igazgatónak ezért voltak komoly érdemei, alapítói hőstettei. Amikor azonban állami vállalat lettünk és önellátásra, sőt, nyereségességre kellett berendezkednünk, beláttuk, hogy a megnövekedett igényeknek igazgatónk már nem tehet eleget. O az extenzív terjeszkedés embere, intenzív folyamatok beindítására képtelen. Szavazással leváltottuk hát s ő belátta igazunkat. Zokszó nélkül vállalta segédtechnológussá való átminősítését! Helyére pályázat útján választottunk új igazgatót, tehát most igaza van, nem válthatjuk le csak azért, mert valamire szavaznunk kell! Népgyűlésünkön a volt — ám nem érdemtelen — igazgató is jelen van. A leghátsó sorban ül. Megadóan vette tudomásul, hogy a titkos szavazás tárgya ismét ő lesz, személye demokratikus érzületünk próbaköve. — Milyen értelemben szavazzunk tehát?„— vallattuk az ÖKTÖ képviselőjét. Ö azonban kérdésünket okvetetlenkedésnek és szőrszálhasogatásnak minősítette és nagyon bosszús lett miatta. Láthatóan idegesítette, hogy még mindig nem írhatja a jelentést, végül még hétfőn be kell jönnie az intézetbe! Ingerültséget és némi fenyegető keménységet éreztünk hangjában, amikor elmagyarázta, hogy a jámbor zendülés eszmeisége az igazságra, méltányosságra és szeretetre épül, azonkívül pedig arra a megingathatatlan alapelvre, hogy mindenről a népnek kell dönteni! Másképp nem megyl Az elveket nem lehet megtagadni! Kioktató szigora megértette velünk, hogy esetünkben mi vagyunk a nép, tehát döntenünk kell, mást nem tehetünk. A kotnyeles laboránsnő ismét fontoskodó kérdéssel hozakodott elő. — Milyen értelemben legyen szavazás tárgya a volt igazgató? Az ÖKTÖ szóvivője erre így határozott egyértelműen. — Döntsön a nép! Megszavazzuk, szeretjük-e őt vagy nem?! — Már miért ne szeretnénk — hangoskodtunk elégedetlenkedve —, ártatlan lélek, hát milyen értelemben ne szeressük, milyen okoktól indíttatva tagadjuk meg őt?! — Szerettük húsz évig, de megúntuk, mert idővel megváltoztunk. Már tudjuk, hogy nem őszintén, hanem muszájból szerettük, tehát nem szívből hanem kényszerből! Felteszem a kérdést, szerethetjük-e tovább vagy nem? Szavazzunk erről, titkosan! «um?/ Szavaira őszintén megkönnyebbültünk. Türelmetlenül átvettük a szavazó cédulákat, határozott mozdulattal áthúztuk rajta az igent és aláhúztuk a nemet. Minden vonatkozásban demokratikus szavazással kinyilvánítottuk azon véleményünket, hogy a volt igazgatót ezek után nem szerethetjük. Húsz év alatt az emberfia a saját élettársát is megúnja és elhidegül tőle, hát még az igazgatójától! Azonban az érdekek ördöge nem tágít körünkből, nem tűnhet el, míg valakiben kielégítetlen vágyak élnek. A lombikmoso hölgy érdeke, miszerint a sötét alagsorból felkerüljön a derűs emeletre, összecsapott mindnyájunk közös érdekével, hogy végre hazamehessünk. Az agilis nőszemély ismét szólásra emelkedett és a titkos szavazás eredményéből kiindulva a következő kérdést tette fel nyilvánösan: dolgozhat-e a volt igazgató az intézetben, ha nem szeretjük?! Kotnyeleskedése miatt morogva zúgolódtunk, de mit tehettünk? Micsoda akarnok, mily telhetetlen? A szóvivőnek azonban megtetszett a gondolat: miért ne szavaznánk még egyszer? A zendülések logikája kiteljesedett, csorultig telt a keserű pohár, aznap a harag napja tombolt. Újabb titkos szavazással eldöntöttük, hogy a régi igazgató nem dolgozhat tovább az intézetben, mert nem szeretjük! Sokáig szerettük, de meguntuk! Sajnos ez a helyzet, így kívánja a demokrácia. El is ment tólünk rövidesen, végleg eltávozott. Később hallottuk, hogy beállt juhászbojtárnak a hegyekben. De nem maradt sokáig tétlen. A jámbor zendülés kiteljesedése során a távoli irtványokon és szállásokon, a nagy szabad fennsíkokon megalapította a Független Bacsók és Zspndiceivók Fórumát — FÜBAZSEFO-t — és kinyilvánította azon elhatározását, hogy parlamenti képviselőnek jelölteti magát a szabad választásokon. Még borsot törhet az orrunk alá, hogy nem szerettük! Mi lesz, ha bizalmatlanságot szavaztat intézetünknek a parlamenttel? (Szkukálek Lajos rajzai) A HÉT 31
