A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-02 / 18. szám

ÉGTÁJAK

Kóstoló a magyar novellairodalomból

Papp Dániel

/1865—1900/

A hét

Uderszhi fiú

A ház, amelyben laknak, nyugatra van a vármegyeháztól, és keletre van a nyugati kultúrától. Egy háromablakos hajlók, folyosó helyett csak eresszel, kert helyett csak udvarral, melyet zöld cirok és violaszínű ráctövis díszít. Kívül még gipszöntvónyek látszanak a fal hamuszínű alapján, de azok már letöredeznek, miképp belöl a kihúzós asztal lába is, és ama híres családi szekrény, melynek ferdén állanak a fiókjai, de ha kihúzódnak, mégis derékszögben esnek az ember vonalára. Ilyenek az én öreg legényeim is: két ütött-kopott, vén szekrény, régi, elveszett csiszolással és ferde fiókprofillal, ha zárva van a szívük. De ha valaki belékapaszkodik a fiókjukba és kinyit egyet, biz az egyenes vonalban esik mégis.

Ilyen, mondom, a két Uderszki fiú, a Szaniszló meg a Kázmér. Nincs nekik semmi közük se a hat Uderszki leányhoz, genealógiájuk sokkal egyszerűbb, de harciasabb. Ugyanis negyvenhét esztendő előtt vonultak be hozzánk a Schwarzenbergulánusok, elöl a zenekarral, mely kövér, almásszürke paripákon ült, és lengyel mazurkákat játszott. Uderszki Boleszláv volt ekkor az, aki a harsonát fújta, ama szép ezüstös harsonát, melyről egy sárga selyemzászlócska lengett alá. Olyan sincs ma már senkinek, csak a sákkingeni trombitásnak és a gárdalovasság első kürtösének. És Uderszki Boleszláv mégis fölcserélte ezt a gyönyörű hangszert egy bunyevác menyecskével és azontúl két fiúval, Kázmérral, Szaniszlóval. Most pedig csak bámuljanak az etnográfusok, akiknek fogalmuk sincs, mily rossz vége van annak, ha a bunyevác vér lengyel vérrel keveredik.

A holdvilág az én két öreg legényemnek legjobb barátja; nyáron, midőn a kerítésen át udvarukba pillant a templomtorony, és az éjjeli csöndben messze harsog az őrálló hajdú kiáltása, ez a fehér világosság száll körülöttük, kik pipáznak az eresz alatt, apró

vargaszékeken ülvén. Télen ugyanez a fény néz be az ablakon; akkor nem is kell egyéb világosság, és a kályhatűztől, holdsugártól még az ősi címer is látszik a falon. A korcák pajzsnemzetsógónek címere az: vörös mezőben hullámos három fehér pólya. Az alatt üldögélnek, nehéz borszékeken, Szaniszló, a mészáros és Kázmér, a zongoramester. Szaniszló a kopottabbik, pedig válla még erős, és mutatja az izmok régi helyét, mint egy szúette ráma, melyből kihullott a Herkules-kép. Álla beretvált, bajusza íves konyulású, arccsontja durva, szeme szelíd és kék. Igazi lengyel fej és igazi szakember. Fiatalabb éveiben, ha halállal fenyegette öccsét, mindig így mondta:

— Leváglak.

Kázmér a fiatalabbik. Vékonyab arc, hosszabb haj és Krisztus-szakáll. O örökölte az apja zenetalentumát, de ez az öröklés, úgy látszik, csak akkor kezdődött, amikor az öreg Uderszki már templomi orgonista volt. Kázmér ugyanis csak zongorázni tud, pedig láttuk, hogy a trombitához is volna neki joga. Most már mindegy, mert ez egy mesterségéből is sokat elfelejtett úgy, miképp a bátyja is a magáéból. Csak télen dolgoznak; nyáron az úri házakban nem ölnek sertést, és a gyermekek vakációban nem tanulnak zongorázni, akkor Kázmér horgászni jár a Dunára, és Szaniszló utánaviszi az ebédet. Mert ő főzni is tud, a másik csak fogja vacsorára a halat. Ilyenkor hiába mondja neki Szaniszló:

— Ma este Anna-napot ülnek az alispánéknál, muzsikálni hittak, hallod, tamburás!

A zongoramester csak a horgot nézi:

— Hívják a cigányt, hagyják az urat békén.

Azután hazamennek a nyárfasoron át, mely a Duna-ágig vezet. Ismerik ezt az utat számos esztendők óta, még fiatalkorukból, mikor alighogy örökölték a házat, egy este nagy meglepetésre

értek haza. A kaput kinyitotta öreg cselédjük (akkor még volt cselédjük), és patkónyomok látszottak az udvar gyepén. Az eresz alatt nyergek, kengyelvasak, hosszúkás bőrládák, monogramos lótakarók hevertek, egy katona rakosgatta a holmikat, és az utcai szobában egy ulánus kapitány beretválta az állát. Csuda történt valóban. A városon megint dzsidások vonultak keresztül, és a bekvártólyozott Észt vidáman fogadta háziurait:

— Örülök — monda —, hogy maguk is Uderszkiek.

— Csak mi vagyunk Uderszki lovagok — felelte Kázmér —, és messze vidéken sehol sem található egy harmadik Uderszki.

A kapitány egy vékony nyakú, szemüveges lengyel mosolygott, és rázta szappanos állát:

— Csalódnak, uraim, ón vagyok a harmadik Uderszki, Uderszki Miöszláv lovag. Törzsünk — sóhajtotta azután —, úgy látszik, messze szétvált, de nem csal ez a cím a falon. A három hullámos pólya vörös mezőben, ez a miénk, uraim. Üljetek hát ide mellém, kedves véreim.

A kapitány jóval idősebb volt a két Uderszki fiúnál, de azért akkor szép napok következtek mégis. Az idegen tiszt ugyanis úrnak mutatkozott azon a hat héten át, melyet szegény rokonainál töltött, míg ismét lóra kell ülni. Ha ebéd után ledőlt a hűvös bőrpamlagra, és a két Uderszki fiú igen alázatosan közeledett hozzája, finom italokkal kínálta meg véreit. És beszélt nekik a kisorosz mezőkről, ahol vannak még Uderszkiek,

16 A HÉT