A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-02 / 18. szám
TÁJKÉP CSATA ELŐTT A május a szerelem és a szerelmesek hónapja. Már-már olyan cáfolhatatlan — és bizonyításra sem szoruló — állítás ez, mint Eukleidész bármelyik axiómája. (Kivéve a párhuzamosokról szólót, de erről majd később...) Régebben, az "ántivilágban" a május elsejei "kötelezően spontán" felvonulások és a május kilencedikéi katonai díszszemlék hónapja is volt, de mostanra — hál’istennek — ez a jellegzetessége mintha végleg kikopott volna. Aztán volt még — s remélem marad is — az orgonavirágzás hónapja, az érettségi bankettek időszaka, és ki győzi felsorolni vagy számontartani, mi minden még ezeken kívül. Legújabban — legalábbis mifelénk — a május a választási kampányok ideje is lett. Őszintén szólva nem tudom megmondani, köze van-e mindehhez a szerelemnek, csak gyanítom, hogy ez nem lehet teljesen a véletlen műve. Májusban, ugye, a természet is ünneplőbe öltözik. Soha annyi virág nem pompázik a mezőkön és a ligetekben, mint éppen ilyentájt. A madarak csacsogva kergetőznek az illatos levegőben, a tündöklőén kék égbolt alatt jókedvűen hancúroznak a pufók fellegek, s még a lomhán és fáradtan hömpölygő Duna vize is aranyosan meg-megcsillan olykor. Az ember naivan azt hiszi: ennyi szépséget és gyönyörűséget már nem is lehet fokozni. De bizony lehet, barátaim. Ha majd június első hetében, mondjuk a kampánycsend álmosítóan langymeleg napjaiban visszapergetjük a mögöttünk hagyott hónap perceit ás óráit, akkor majd kiderül, hogy az embernek igenis komoly rendeltetése van itt a Földön, a nagy májusi színvarázs és polifónia nélküle csak esőmosta vízfestmény és megözvegyült szúnyogfeleségek siratóéneke volna. Mert képzeljük csak el: milyen sivár és egyhangú lenne az életünk a politika és a politikusok nélkül. A szerelem jön és megy; aki nem gyakorolja, az nem is szívesen beszél róla. Volt — nincs, felszívódik, mint a májusi eső a tavaszi napsütésben. A politika azonban nem ilyen illékony. A politikusokról már nem is szólva. Egyik-másik olyan szívós és elpusztíthatatlan, mint a vadtorma. Itt kiásod, amott újra terem. Nem kell elzarándokolni a delphoi jósdába, hogy megtudakoljuk: melyik híres (vagy hírhedt) politikusunk elégelte meg a közszereplést és dobta be a törülközőt? Püthia az egy kezén meg tudná számolni őket, s ezt mi nélküle is pontosan tudjuk előre. Legföljebb abban nem lehetünk mindig bizonyosak, ez vagy az a derék bajnok kinek a színeiben is indul a viadalon. Ám ahogy elnézem a politikai pártokat, ez a kérdés is mellékes, hiszen sok esetben az egyik úgy hasonlít a másikra, mint két tyúktojás egymásra. Hogy hol van itt a virágosrét tarkasága? Hát az utcákon és a televízió képernyőjén, barátaim. Pontosabban: majd lesz, ha üt az óra. Úgy hírlik persze, hogy a felelőtlen plakátragasztásoknak az idén befellegzett. A rend szigorú őrei vigyáznak majd rá, hogy csakis az arra kijelölt helyre kerülhessenek a pártokat népszerűsítő falragaszok és az elmésnél elmésebb, szellemesnél szellemesebb önkelletó szövegek. De ez csak jámbor óhaj. Más lenne a helyzet, ha minden pártnak a saját költségén kellene eltakarítania aktivistái ügybuzgalmának vadhajtásait. Talán egyszer majd erre is sor kerül, amikor majd a demokrácia valóban gyökeret ver ebben a sokat próbált országban. Ezeknek a mostani választásoknak ugyanis éppen a demokrácia a tétje. Igaz, nem először fordulna elő ebben a században, hogy demokratikus úton jut el egy társadalom a diktatúrába. Ennek a veszélye sajnos most is fennáll, különösen itt, szűkebb pátriánkban, Szlovákiában, ahol az előrejelzések szerint azok a pártok és mozgalmak a legnépszerűbbek, amelyek a demokráciát csak a szólamok szintjén ismerik és gyakorolják, tetteik és viselkedésük viszont szöges ellentétben állnak vele. Őszintén kívánom, hogy ne legyen igazam, de valahogy nem tudok szabadulni a kételyeimtől és az aggodalmaimtól. Ha legalább olyan pártok és mozgalmak keresnék a kegyeinket, amelyek ha másban nem, legalább abban következetesek, hogy megőrzik az egységüket. Mert az elmúlt két esztendő legnagyobb tanulsága az volt, hogy ezt az országot a parlamentbe került pártok többségének felbomlása hozta veszélyes helyzetbe. Amikor menet közben egyik vagy másik párttöredék feladta a korábbi programot és improvizálni kezdett. Nemcsak az ország államjogi elrendezésének kérdéskörére gondolok, hanem a gazdaság átalakításáról kialakított eredeti elképzelések metamorfózisaira is. Talán meglepő, amit most mondok, de a bársonyos forradalom eufóriája elfeledtette velünk, hogy nem elég valami ellen fellázadni, hanem pontosan meg kell fogalmaznunk azt is, mit és hogyan akarunk csinálni. És főleg kikkel. Elszomorító volt látni, hogy a parlamentben épp azok vádolják egymást a leghevesebben, akik nem is olyan régen még egy táborban harcoltak. Mennyi szitok és átok hangzott el az utcákon, mennyi rágalmazó és emberi méltóságot sértő cikk jelent meg a sajtóban, te jó ég. És ha jól sejtem, ennek még koránt sincs vége. Csak abban bizakodom, hogy a mi kisebbségi társadalmunk nagyvonalúan felülemelkedik ezeken az emberi gyarlóságokon. Tudom nem lesz könnyű, hiszen már a rajtvonalnál is két versenyzőnk várja a startpisztoly durranását, hogy nekivágjon a távnak. Párhuzamos pályán futnak majd egymás mellett, s a párhuzamosokról Eukleidész azt tanította volt, hogy csak a végtelenben találkoznak. Lehetséges olyan világkép, ahol ez igaz, de én sokkal valószínűbbnek tartom, sajnos, hogy ezek a párhuzamosok még a cél előtt keresztezni fogják egymást. Például úgy, hogy az egyik versenyző befut a másik pályájára, és mindketten felbuknak. Ezt kellene megakadályozni. LACZA TIHAMÉR
