A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-18 / 16. szám
SZABADIDŐ kis tereferére. Számomra a megbízhatóan működő vészféket jelentette, ha meghibásodott valami a lakásban. Nem emlékszem, hogy bármit is ne tudott volna megjavítani, legfeljebb figyelmeztetett, hogy a meghibásodott készülék fölött eljárt az idő, és hamarosan ki kell majd cserélnem. Ez a tanács is hasznos volt. Teltek-múltak az évek és a környék lakói is kicserélődtek itt-ott, de a Tóth család tagjai itt maradtak. Csak az tűnt fel, hogy Tóth urat hosszabb ideje nem láttam. Egyszer meg is kérdeztem a feleségétől, csak nem változtatott munkahelyet a férje. — Két hónapja fekszik a kórházban — felelte szomorúan. — Soha nem volt beteg, és most egyszerre több baja is van. Az orvosok nem sok jóval kecsegtetnek. Azt mondják, ha kikerül a kórházból, abba kell hagynia a munkát. Nem is tudom elképzelni munka nélkül. Neki a munka jelenti az életet. Néhány héttel később az egyik kórházban jártam, s a folyosó végén, a betegek jellegzetes kék köpenyében ott állt lefogyva Tóth úr. Arcán a megszokott sugárzó mosoly helyett amolyan riadt félmosoly játszadozott. Érdeklődésemre így válaszolt. — Eljárt fölöttem az idő, s úgy látszik egyet-mást nálam is ki kellene cserélni, mint a maga mosógépében — jegyezte meg töretlen humorral. — Csakhogy a csere nálunk nem megy olyan könnyen, mint a gépeknél. Biztattam, hogy lesz ő még jobban is — bár ahogy elnéztem, magam sem hittem benne. A rákövetkező évben az éppen esedékes javítások kapcsán különböző szolgáltató üzemmel kerültem kapcsolatba, s nem egy keserű tapasztalatot szereztem a tessék-lássék módra végzett munkából fakadóan. Szomorúan gondoltam Tóth úrra, aki valószínűleg többé már nem jelenik meg nálam mosolyogva, jellegzetes szerelőtáskájával a vállán. _ Egy reggel a villamosra sietve megakadt a szemem egy szerelőtáskás emberen. Közelebb érve felismertem Tóth úr jellegzetes járását. Hirtelen kevésbé lett sietős a dolgom, mert Tóth urat okvetlenül üdvözölni akartam. Kissé lefogyott arcán ismét sugárzott a megszokott huncutkás mosoly. — Tudja, ón annyira szeretem ezt a bitang életet, hogy még a kaszással is megverekedtem érte — válaszolta hogyléte felőli érdeklődésemre. — Nem fog ártani a munka? — kérdeztem csodálkozva. — Nekem a semmittevés ártana igazán. Abba talán bele is halnék. Persze éjszakai szolgálatokat már nem végezhetek, de az nem is hiányzik — fűzte hozzá mosolyogva. Amikor elváltunk, úgy éreztem, hogy ez a nap jól kezdődik. Nemcsak annak örültem, hogy megbízható javítómra újból számíthatok, hanem főleg annak, hogy egy ember szívós élni akarása még a halál karjaiból is kiszabadította. Tóth úrnak nem tört meg az optimizmusa. LÖRINCZ KATÓ A kit szilsó ház A toronyból őrszem figyel Fotó: Górlöl Jenő EGY IDE, Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Mint az akáclevelet szaggató gyerekek, úgy játszhatott a bizottság (de vajon bizottság volt-e?) a falukkal anno... Enyém, tiéd, enyém, tiéd, enyém... Készült a határ. Egy falu ide, egy falu oda. Hoppá! Hát ez egy falu, vagy két falu? Sebaj! Egy Szelmenc ide, egy Szelmenc oda... Tapsikolt is talán, tenyerét dörzsölte örömében a bizottság, hogy ezt ilyen jól kifundálta. Elégedett lehetett, hiszen általában mindent jól kitalált. Kisszelmencet sem láttam Nagyszelmencről soha, érthető hát, hogy ungvári ismerőseink kérdésére: mit látnánk szívesen, Szelmencet, a kettévágott falut neveztük meg. Lássuk — s láttuk — tehát Nagyszelmencet Kisszelmencről. Januári délután volt, a lenyugvó napot néztük. Vörös volt, 'esett le fejéről éppen vérző koronája". Jelzőfal, sorompó állta utunkat. Túloldalon, egy tagbaszakadt nagyszelmenci állt a festett vasrúd előtt. — Jöjjenek tovább, biztatott. A közeli őrtoronyból éber szempár figyelte a látogatót. Mintha más akadálya nem is lenne, úgy szóltunk oda: "Úgysem bírja felemelni a EGY ODA sorompót". — Ezt, ni? Évek óta madzaggal van idekötve! Mondják, azelőtt az ilyen csevegés is elképzelhetetlen volt. S mondanak mást is. Anekdota biztosan, de keservességében is olyan szép... Keresztben állt a tervezett határvonalon a hosszú ház. A határjelölők felvilágosították a gazdát, hogy a határ éppen a konyháján át halad majd. Dönthet tehát, hogy a hátralévő években a hátsó szobában a Szovjetunióban, vagy az első szobában Csehszlovákiában kíván-e élni. Az első szobában, Csehszlovákiában — felelte gondolkodás után a gazda. Aztán miért bátyám? — kérdezték. Hát mert unom már azt a k... orosz telet, felelte. Mondom, biztosan nem igaz az eset. Hiszen a házak, a telkek párhuzamosan haladnak a határral. Ha úgy fényképezi az ember, szinte észre sem lehet venni, hogy a két szélső ház valóban szélső. Hogy az egyik kisszelmend, a másik meg nagyszelmenci. Pedig szélső házak. Nemcsak két falu, hanem két ország szélső házai is. Mondják, két világ szélső házai voltak. Lehet, hogy a két ház erre nem büszke, viszont ez az igazság. Ma is. (görföl)
