A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 2. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY Fanni nem szerette a telet, s most kiváltképpen nem, mert a csúszós úton nagyon kellett vigyáznia, nehogy elessen, és megüsse a lábát. A majdnem vadonatúj, combig érő kecskebőr csizmáját becsomagolta és eltette jobb napokra, illetve "jobb telekre". Csak a kényelmes, lapos sarkú, viharvert csizmájában érezte magát biztonságban, amióta ismét munkába járt, s naponta gyalogolnia kellett. Az új év első heteit furcsa mélabú lepte meg, legalábbis Fanni így érezte. Mintha minden szomorú lenne, pedig csak az ő szíve mélyéről szivárgott elő valamiféle keserűség. Sajnálta Rasztyot, akinek az új óv második napján el kellett utaznia új munkahelye színhelyére, Becsbe. "Szegény Rasztyo" — dünnyögte magában Fanni, s egy kis lelkiismeretfurdalást érzett, amiért az utóbbi időben túlságosan önmagával volt elfoglalva, s keveset figyelt a férjére. Aztán az is eszébe jutott, hogy Rasztyo a búcsúzásnál könnyezett, s ez egy kicsit mellbevágta, meg dühös is lett miatta, bár nem mutatta. Fanni semmit sem utált jobban, mint a síró és a könyörgő férfit. "Rasztyo nem volt ilyen, ugyan mi ütött belé?" — kérdezte önmagától, de egyelőre adós maradt a válasszal. "Egyértelműen az ón hibám" — állapította meg. Elfáradt, mire hazaért a munkából. Gyorsan kipakolt a szatyrából. Elhatározta, hogy gyors vacsorát készít Orsinak, bundásvirslit vagy meleg szendvicset. Végül az utóbbinál döntött. Amikor már elkészült a harapnivalóval, akkor döbbent rá, hogy sokat csinált, nem tudatosította, hogy egy kosztossal kevesebb van a háznál. A mama meg csak a saját főztjót szereti... A "fölösleges" szendvicsek mégis elfogytak, ugyanis Orsi negyedmagával állított be. A vacsorának szánt uzsonna egy pillanat alatt eltűnt a négy lány gyomrában. — Csinálok még, ha éhesek vagytok... — Köszönjük, Fanni néni — harsogták kórusban. — Degeszre zabáltuk magunkat... illetve ettük... bocsánat... Fanni épp a konyhában mosogatott, amikor Orsi bekiáltott neki: — Anyu! Telefoni — Ki hív? Apád? — kérdezte, s már rohant is a telefonhoz, még a vízcsapot sem zárta el. — Te vagy az, Rasztyo? — ordított a telefonba, arra számítva, hogy távhívás. A vonal másik végén mintha ettől zavarba jöttek volna. „ — Bocsásson meg... ne haragudjon... Itt Šimák doktor. Fanni kezéből majdnem kiesett a kagyló, a szíve hirtelen gyors vágtába kezdett. — Bizonyára zavarom... 18 A HÉT — Nem zavar, csak meglepett egy kissé. — A múltkor megbeszéltünk egy randevúfólót, de nem jött el... pedig tudom, hogy bent járt Goldschmidtnól. — Tudja, nem jött ki a lépés —füllentette Fanni. Kereste a szobájában, de nem volt ott, s röstellte az egész traumatológiát átkutatni miatta. — Amióta hazaengedték a kórházból, még véletlelül sem sikerült összefutnunk. Sokszor eszembe jutott, s elhatároztam felhívom és megkérdezem, hogy van? — Köszönöm, jól, de nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy így törődik velem — mondta Fanni, s a hangját keményre és egy kicsit gúnyosra próbálta "hangolni", de nem nagyon sikerült. — A múltkor már pedzegettem, hogy... írhatna egy cikket a klinikánkról. Goldi sohasem kérné erre, de biztosan nagyon örülne egy rólunk szóló cikknek a lapjukban. Tudom, hogy mi orvosok nem vagyunk éppenséggel földre szállt angyalok, de azért héba-hóba megérdemelnénk, hogy tudósítsanak rólunk. Mi csak akkor kapunk helyet a sajtóban, ha szapulnak bennünket. Nem olyan egyszerű szakma ez. Fél lábbal mindig a börtönben vagyunk... — Mi is — szólt közbe Fanni, hogy véget vessen a fölösleges szócséplésnek. — Maguknál azért más a helyzet. A forradalom óta sokat javult. Azt írhatnak, amit akarnak... és büntetlenül tehetik. De nálunk, ha valaki rosszul kezelte a beteget, vagy műhiba történt, ugyanúgy felelnie kell érte, mint a múlt rendszerben. — No de doktor úr... a maga logikája nagyon furcsa... csak nem azt akarja mondani... — Hallom, félreértett, Fannika. Én csak az orvosi hivatás komolyságát akartam illusztrálni... elismerem... nagyon rossz példán. No de térjünk vissza a leendő cikkhez... — Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, de volt páciensként nemigen tudnék objektív lenni. — Nem baj, így talán még jobb lenne a cikk. Sokat látott, tapasztalt a klinikánkon... Fanni egy kicsit ideges lett, telefonálás közben bele-beletúrt dús hajába. Bár maga sem tudatosította, de bosszantotta egy kicsit, hogy Simák nem miatta hívta fel, hanem szívességet akar... — Nem találkozhatnánk valahol, Fannika? Meghívom egy konyakra. Mikor ér rá? — Hát... nem is tudom. Holnap semmiképpen, de mondjuk csütörtökön megfelelne. Az orvos hangjába némi csalódás vegyült: _ — Csütörtökön szolgálatban vagyok. Épp nem jó. És nem kereshetne fel itt a SZERDAHELYI TAMAS kórházban? A délutáni vizit után lenne egy kis időm bármelyik napon, ha nem zavarja a helyszín, de hát gondolom úgyis megszokta már. Jó konyakom van, és kávét is főzhetek magának... — Nem bánom. Kedden megfelel? Igen... kettő és fél három között. Rendben. Viszontlátásra... Magának is. Orsinak a nyakszirtjén vizes volt még egy kicsit a haja, amikor nekivágott a téli szürkületnek. "Ha látna anyu, biztosan megszidna, amiért nem szárítottam meg alaposan a hajamat. Mire hazaérek, úgyis vizes leszek a hótól, s nem veszi észre" — gondolta, aztán az jutott az eszébe, hogy az edző, Medved', akit a háta mögött csak Maconak becéznek, mennyire kedvében akar járni az uszoda csillagának, a szép Katka Mrázovának. Tehetséges úszó, de nem lesz belőle soha világklasszis, mert ahhoz már túl öreg és mert lusta. Nem tud igazán teljes erőbedobással edzeni... Én sem..., állapította meg magában Orsi, s befordult a szűk utcába, amely a házukig vezetett. Sötét volt már. Lassan, komótos san, hatalmas pelyhekben hullongált a hó. A villanegyeddé előléptetett piciny városrészben többségében a század húszas, harmincas éveiben épült egyszintes családi házak sorjáztak egymás mellett, zsebkendőnyi kerttel övezve. A hóesés függönye mögül kivilágló ablakok a kőrengetegben mesebeli falucskává varázsolták a városnak ezt a pontját. Orsi teleszívta a tüdejét a hószagú levegővel, valahogy boldognak érezte magát ebben a pillanatban. "Holle anyó ugyancsak rázza a dunnáját, de csak hadd rázza. Holnap szánkózni megyünk Sanyáékkal a Kolibára" — gondolta vidáman. A házuk az utca végén állt, s Orsi a sötétben, s a nagy hóesés miatt csak akkor vette észre a férfit, amikor az utca közepe táján elmellőzte. Vállával majdnem súrolta a karját. Ott állt az egyik ház falához húzódva az eresz alatt keresve némi védelmet a hóeséstől. Orsi érezte, sikoltani fog, de csak torz belső kiáltás volt ez, mert hang nem jött ki a torkán, csak furcsa nyöszörgés. Éutrti kezdett, ám alig tett néhány métert, elcsúszott a hóban. Valaki megszorította a karját és felsegítette. — Ne féljen, kislány. Beszólni szeretnék magával. Kreolbőrű, jólöltözött, fekete férfi állt fölötte. Orsi mindenáron ki akarta tépő. a karját a férfi vasmarkából, de az r->m engedte. — Mit akar? Hagyjon bókén — suttogta Orsi, pedig ordítani szeretett volna. _ — Várjon már, csak egy mondatot... Értse meg... Nem akarok semmi rosszat, de tudnom kell... — kapkodott a férfi a szavak között.
