A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 2. szám
FIGYELŐ "Harcunk a kelet-közép-európai közös Pokollal van" BESZÉLGETÉS DOMOKOS MÁTYÁS IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL ÉS KRITIKUSSAL AZ 1991-ES FÁBRY ZOLTÁN IRODALMI ÉS KULTURÁLIS NAPOKON — Mi a véleménye a rendezvényről? — A Fábry Napokon most vagyok először. Nekem itt minden új, minden természetes. G rendel Lajostól megkérdeztem, mielőtt a rendezvény elkezdődött volna, mennyire lesz ez valódi? Válasza a következő volt: "Nem lehet előre tudni." Úgy látom, a résztvevőket érdekelte, felizgatta a vita. Bármilyen félelemmel jár is együtt a szabadság, korábban ilyen nyílt vitára nem került volna sor — és ezt meg kell becsülni. Ha ez a rendezvény a nemzetiségi sorban levők öntudatát erősíti, erre van szükség. — Fábry szülőházának és sírjának megkoszorúzását, de az egész rendezvényt is — protokolláris jellege miatt — egyre többen bírálják. Újabban Fábry személyét is mind több bírálat éri nálunk. Ón kívülállóként hogyan ítéli ezt meg? — 38 évig dolgoztam a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőségében és sok könyvet szerkesztettem a közös könyvkiadás keretében. Sok mindent tudok erről az irodalomról. Fábry működése az egyetemes irodalom műveiből táplálkozva indult el. A két világháború között a magyarországi irodalmat is bírálta és vitára ingerelt. Fábry pályája, működése jelentett mentőövet az itteni magyarok számára — ha megkoszorúzzák a Fábry-házat, az nem személyi kultusz. A rendezvényre megszabott két napot időben elégségesnek tartom, az emberek nem állhatnak korlátlan ideig rendelkezésre. A szeminárium formát jónak tartom, ha sikerül úgy megszervezni, hogy az izgató kérdésekre nyílt válaszok hangozzanak el. Ez a résztvevők számára is emlékezetes marad, és továbbadják az itt felvetett gondolatokat. De valódi kérdések kellenek. A rendezvénybe nem a koszorúzás visz formalizmust, hanem az, ha protokolláris jellegű előadásokat tartanának. Fábry életműve az ő sorsa és az itteni magyarság sorsa miatt véres történet is, és sajnos, hosszú ideig inspirálhat mindenkit érvényes gondolatokra, helyzetmegítélésekre. Bún volna ezt a lehetőséget megszüntetni, mert helyette másikat teremteni nehezebb, és erre a rendezvényre az egész magyarságnak szüksége van. Egy írói életműnek nemcsak a tartalmai a tanulságai, az igazságai, hanem az életpálya is; éppen Fábry történelmileg igazolt tévedései életbevágó felismerésekre vezethetik azokat, akik ezzel foglalkoznak. — Járt-e már nálunk azelőtt is? — Jártam már itt 1966-ban. Jó emlékeket őrzök magamban. Akkor még remény volt a prágai tavaszra. A mai Madách Kiadó még a Tatran üzemeként működött. Úgy éreztem, gazdagabb leszek azzal, ha az irodalmon keresztül képet kaphatok, milyen itt az élet. A rokonságom egy része erdélyi, másik része kárpátaljai, én magam egy határmenti városban, Makón nőttem fel. Sokszor gondoltam arra, hogy csak az élet véletlenje folytán nem élek ilyen sorshelyzetben. Kell tudnunk — hogy Veres Péter mondásának kiforgatásával éljek —, mit ér az ember, ha magyar nemzetiségű. — A délutáni vita folyamán szóba került a kisebbségi magyar irodalom Püski Sándor általi kiadása. Püski Sándor Önt kérte fel az összeállítás tervének a kidolgozására. Ön felvetette még, hogy azt is össze kellene gyűjteni, amit a környező országok irodalmárai a magyarokról írtak. — Püski Sándor megbízása meglepetés volt számomra. Az 1970-es évek elején a Kortárs akkori szerkesztősége — Simon István gondolata alapján — megpróbált választ kapni arra a kérdésre, milyennek látják a szomszédos országpk alkotó értelmiségei a magyarokat. Irt Novomeskýnek, Krležának és Romániába is valakinek. De az 1968 augusztusát követő események nem tették lehetővé, hogy ilyen antológia megjelenhessen. Ennek ellenére Novomeský megírta, Krleža nem küldte el a választ, Illyés Gyula hosszabb tanulmányokat írt a témáról és ide tartozik még a két levele — ezek sem jelenhettek meg. Hírünk a világban — milyen fontos volna tudni, bár fájdalmas is színről színre látni azt a képet, ahogy a magyarság megjelenik a szomszédok szemében. Arra gondoltam, hogy a XX. századi megnyilvánulásokat kellene öszszegyűjteni: a lengyelekét, csehekét, szlovákokét, osztrákokét, románokét, horvátokét, szerbekét, szlovénekét, mindazokót, akikkel együtt éltünk vagy együtt élünk, mert e nélkül a kép nélkül nem képzelhető el reális magyar önismeret. Beszéltem akkoriban erről Koncsolnak és Tőzsérnek is. Koncsol — aki Milan Rúfus verseit fordította — elmondta ezt Rúfusnak, aki azt válaszolta, hogy írna ebbe az antológiába. Mináč is hajlamosnak mutatkozott. Évekkel később a szlovéniai Lipicán egy Vilenica-találkozón Földeknek is sikerült erről valamit elmondani, és neki is az volt a véleménye: az ilyesmit érdemes megcsinálni. Amikor annak idején — a 70-es évek első felében — megálmodtam ezt az antológiát, az illetékesek megvalósíthatatlannak ítélték és éreztették velem, hogy nem tartják kívánatosnak. Márpedig a kiadás reménye nélkül nem volt értelme hozzáfogni a munkához, annál kevésbé, mivel én ezt a munkát nem tudnám egyedül elvégezni. Segítőkre volna szükségem olyan mániákus emberekre, akik — tekintet nélkül nemzetiségi hovatartozásukra — azt szeretnék, hogy a szomszédok itt jobban megértsék egymást, mert a sok rossz történelmi tapasztalat ellenére is még mindig úgy gondolják, hogy ember és ember között alapvető kérdésekben nincs különbség, és ha sikerül "rendezni végre közös dolgainkat", akkor a nemzeti hovatartozás mint kulturális tényező gazdagítja ezt az együttélést. Megváltozott a világ. Magyarországon már nincs akadálya annak, hogy egy ilyen gyűjtemény, amely nem törekedhet teljességre, elkészüljön. Rengeteg munkát igényel és sok hozzáértő ember segítségét, támogatását kívánja meg, nemcsak magyarokét. Olyanokra gondolok, akik tudják, miről van szó és akik a gondolkodásukkal, a fejükkel már abban a bizonyos "Európa-házban" élnek. Mindenütt vannak ilyenek. Otthon rögtön megkezdjük az előkészítést. A tervét le tudom írni, az anyagát senki. Az adja meg a munka értékét, hogy összerakjuk ezt a tükröt. Sok mindent le kell fordítani. Minden irodalomnak vannak ismerői — azoktól kell érdeklődni. Krleža például az ilyen jellegű megállapításait szétszórta a naplóiban, még horvátul sincs kiadva. Nemcsak kimondottan irodalmi írásokra gondolok, hanem a politológiához tartozó írásokra is, amelyek e tekintetben karakterisztikus mondanivalót tartalmaznak. Aztán le kell őket fordíttatni, összeállítani stb. Lehet, hogy nem is nekem kell csinálni, az ón szerepem csak annyi, hogy gondoltam erre. Fábryval kapcsolatban közhely az ő Ady-ólmónye, de hogy ez az antológia egyáltalán eszembe juthatott, végső soron közvetlenül Ady költészetének van szerepe ebben is. Ady írta le utolsó kötetében (A halottak ólén) a magyar sorsról és történelemről gondolkodva, hogy "Harcunk a magyar Pokollal van". Ez nemcsak, hogy megragadt bennem, hanem mivel én egyetemi hallgató koromban Bibó Istvánnak az óráira és a szemináriumára is jártam, s amikor megismerkedtem az ő tanulmányaival, köztük A kelet-európai kis államok nyomorúsága című klasszikus írásával, akkor megértettem, hogy harcunk a kelet-közép-európai közös Pokollal van tulajdonképpen. Mindenkinek, aki ebben a.térségben ól, a Baltikumtól az Adriáig. És ha — a bibliai fordulattal élve — ennek a kelet-középeurópai pokolnak a kapui erőt vesznek rajtunk, akkor itt nemcsak a magyaroknak, hanem senkinek sem lehet reménye arra, hogy az élet jobb és kedvezőbb fordulatot vegyen. Melaj Erzsébet A HÉT 15
