A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-11 / 15. szám
ÉVFORDULÓ * - B A Bécsi FilharmonIHus A határok megnyitásának köszönhetően az elmúlt óv során négyszer gyönyörködhettem a bécsi Staatsoper előadásában. A négy estének — Debussy, Puccini és Mozart egymástól oly messze eső műveit hallhattam-láthattam — a ragyogó énekes-színészi teljesítményeken kívül volt egy közös nevezője: a zenekar ragyogó játéka. A zenekari árokban ugyanis esténként a világ legjobb operazenekarának minősített Bécsi Filharmonikusok muzsikáltak, akik idén márciusban ünnepelték 150. születésnapjukat. 1842. március 28-án az akkori Redoutensaalban rendezték meg az "Első Filharmóniai Akadémiát", melynek szervezője és karmestere Otto Nicolai volt. Az az Otto Nicolai (1810—1849), akit a nagyközönség ma csupán mint zeneszerzőt ismer "A windsori víg nők" című, Shakespeare műve alapján készült vígoperájáról. Ennek az első hangversenynek a sikere akkora volt, hogy még abban az évben ismétlésre került sor, és ezzel el is indult a híres-neves Filharmóniai Hangversenyek sorozata. Érdekességként említem, hogy ma bérlethez jutni szinte csak a bérlettulajdonos elhalálozása után lehet. Az első koncert sikerének gyökerei a múltba nyúlnak vissza. A 19. század első évtizedeiben Haydn, Mozart, Beethoven szimfonikus műveinek előadására kizárólag műkedvelő együttesek vállakoztak. Ezek a házi muzsikálás szintjén — mely ebben a korban a fő zenei táplálékot jelentette — a közreműködőknek igazi élvezetet jelentettek, de dilettáns jellegüknél fogva, mely nélkülözte a rendszeres gyakorlást, hallgatóik számára kevés élményt nyújtottak. Ezért csakhamar megmutatkozott a művészileg kifogástalan hangversenyek iránti igény. Akkoriban azonban ilyesmire csak a hivatásos udvari operazenekar lett volna hivatott, s bár történtek is próbálkozások, de ezek tiszavirágéletűek voltak. Ám a gondolat • Gustav Schuster, a Filharmonikusok jegyirodájának vezetője az 1939—40-es évad bérleti plakátja előtt megszületett, s azt később Otto Nicolai szívós és kitartó munkával meg is valósította, így jött létre hát egy operazenekarból a császárváros leghíresebb hangversenyzenekara, mely idővel jogi alapokra helyezett társasággá alakult és felvette a "Philharmonische Konzertgesellschaft" (Filharmóniai Hangversenytársaság) nevet. Ez a név 1908 után a ma is érvényes "Wiener Philharmoniker" (Bécsi Filharmonikusok) névvé változott, melyet nem szabad összetéveszteni a "Bécsi Szimfonikusokkal". Egy "fiiharmonikus" tulajdonképpen két úr szolgája. Az egyik úr a mindennapos operaházi "üzem", a másik úr pedig a "társaság", mely évente 6—8 hangversenyből álló sorozatot ad. Szombaton délután van a nyilvános főpróba, vasárnap délelőtt pedig az ünnepi matiné. Ezenkívül a Filharmonikusok látják el nyaranta a Salzburgi Ünnepi Játékok zenei teendőit is — akár operát vagy szimfonikus zenét tolmácsolnak —, és külhoni hangversenykörutaikon is ezen a néven szerepelnek. A társasági jogszabályok egy további érdekessége, hogy a Filharmonikusok létszáma maximálva van, s így nem minden operaházi muzsikus szükségszerűen filharmonikus is. Az Operaház zenekarába felvett új tagnak először bizonyítania kell, hogy méltó — a majd megüresedő — filharmóniai tagságra. A társaság ügyeit egy, a tagokból alakult s a tagok által választott elnökség intézi, s a zenekar maga választja és hívja meg azt a karmestert, akinek irányításával alkalmanként vagy huzamosabb ideig játszani óhajt. A Bécsi Filharmonikusok élén állni és vezényelni minden karmesternek kitüntetés. A kezdeti évek híres karmesteregyénisége Otto Nicolai után a győri születésű Richter János, azaz Hans Richter volt, aki később, 1876-ban Bayreuthban a Festspielhaus megnyitása alkalmából Wagner tetralógiáját, a Nibelung gyűrűjét vezényli. A Filharmonikusok élén állt karmesterek nevét felsorolni szinte lehetetlen, de emlókeztetésül íme a legnagyobbak: Arthur Nikisch — aki Beethoven Ötödik szimfóniájából 1913-ban elsőként készített tölcsérek segítségével hanglemezt — Felix Weingartner, Furtwängler, Bruno Walter, Knapperstbusch, Clemens Krauss, Toscanini, Klemperer, Böhm, Karajan, Bernstein és az őket követő ifjabb generáció: Abbado, Maazel, Mehta vagy Christof von Dohnányi, aki nem más mint a pozsonyi születésű Dohnányi Ernő unokája... A Filharmonikusok otthona a Musikverein, az az 1870-ben épült neoreneszánsz palota, melynek 2000 személyt befogadó nagyterme joggal viseli az "Aranyterem" díszítő jelzőt. Wagner a "Dirigálásáról szóló tanulmányában a bécsi zenekart már a "világ egyik legkiválóbbjának" nevezte, s ezzel vissza is kanyarodtam ahhoz az élményhez, melyben ama négy estéri át a Staatsoper zenekara részesített. Mert az, hogy stílusosan tolmácsolták Debussy pasztellszínekben pompázó partitúráját, avagy Puccini örvénylőén forró drámaiságát és Mozart "fürgelábú" zenéjét, egy élvonalbeli együttesnél természetes. De az a hangzás, ahogy a zene megszólal, az a selymesen lágy, puhán meleg és érzékien bársonyos, senki által sem utánozható tónusa, az a bizonyos "Goldene Klang”, ahogy a bécsiek ezt büszkén hirdetik — kizárólag a Wiener Philharmoniker sajátos tulajdonsága. Varga József • A Wiener Musikverein 4 A HET
