A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-04 / 14. szám
SZABADIDŐ Chris Norman A nevem Walter Meglehetősen lerobbant állapotban voltam, amikor először telefonáltam a rendőrségre. Az ügyeletes hideg és tartózkodó volt. — Hol lakik, Mr. Watters? — A nevem Walter, nem Watters. Lakcímem: Chappel Street 156, 5-D. — Tehát az az alak a folyosóról megkísérelte feltörni a lakása ajtaját? — Igen. Valami szerszámmal a zár körül babrált. — Mint a televízióban, mi? — Hát ez... — Ne sértődjön meg, uram. Mi történt ezután? — Segítségért ordítottam. Ekkor a pasas fogta magát és leszaladt a lépcsőn. — Ezért a manőverért nem adhatunk magának érdemjelet, uram. Azt akarom mondani, hogy hasonló helyzetben az értelmesebb ember okosan eltűnik és valahonnan felhívja a rendőrséget. Nincs igazam? — Látja, erre nem gondoltam. Abban a pillanatban léptem ki a liftből és... — Elvesztette az önuralmát, ugye? — kérdezte cinikusan az őrmester. — Most mihez kezdjünk? Van valamilyen kívánsága, uram? Elképedtem. Micsoda arcátlanság. — Mit mond? — Felírtam a címét és a lakhelyét: Bili Watters. Chappel Street 156, 5-D lakás. —- A nevem Walter. Nem Watters. — Értem, értem. — Semmit sem tesznek a védelmemben? — Mr. Watters! Nyakig benne vagyunk a munkában! Naponta legalább ötven ilyen piti ügyet jegyzünk érti? — Köszönöm. Kötelességemnek tartottam, hogy bejelentsem az esetet. Dühösen lecsaptam a telefonkagylót, s meg voltam győződve róla, hogy egyelőre végeztem a rendőrséggel, de három nap múlva megint rátelefonáltam a rendőrségre. — Bill Walter beszél, Chappel Street 156 — mondtam. — Egy ismeretlen embert találtam a lakásomban. — Mikor történt mindez, Mr. Watters? — A nevem Walter, nem Watters. Néhány perccel ezelőtt... 30 A HÉT — Egy pillanat, drága uram. Azt mondja, hogy Waltemak hívják? Magával beszéltem néhány nappal ezelőtt? — Igen... — Mr. Watters! Ön ma a századik feljelentő! Gratulálunk. — Atyaúristen! Feltörték a lakásomat. Csak nem képzeli, hogy "komámasszony, hol az olló"-t játszom a rendőrséggel? — Várjunk, várjunk. Hogyan került be a lakásába az a betörő? A fejem már zúgott. Ez az ember megőrjít. — Nem tudom. Talán nyitva maradt az ajtó, amikor eltávoztam. A barátomat látogattam meg a felső emeleten. Talán azalatt... — Hogy hívják a barátját? — Rendben van, ezt is elmondom. Egy hölgyismerősömet látogattam meg, a ház új lakóját. Elfogyott a cukrom, éppen kávézni akartam és... — Hahaha — röhögött az őrmester. — Szakállas trükk, uram. Egy csésze kávé, három kockacukor. Milyen nőről van szó, Mr. Watters? Szőke, vörös? — Ezeket az adatokat is beírja a nagykönyvbe? A hekus abbahagyta a röhögést, de nem sértődött meg. — Sajnálom, uram. A rendőr is ember. Mi is megengedhetünk magunknak egyegy tréfásabb megjegyzést. Tehát mi történt? Meglepte a betörőt... és? Alaposan megnézte magának azt az alakot? — Hát... alacsony volt és tömzsi. — Elvitt valamit? — Nem, nem mondhatnám. Erre nem volt ideje, hiszen mondtam, hogy... — Adja meg a lakáscímét... Lehunytam a szememet. Ostobaság százig számolni, de tízig eljutottam. Ezután nyugodtan válaszoltam. — Megadtam a múltkor. — Valószínűleg, minden bizonnyal Mr. Watters, de... — Ördög és pokol. A nevem Walter! — Elnézést. Mi csak... — Értse meg, ember! Nem tudok pontos személyleírást adni róla, és a tolvaj nem vitt el semmit! Tehát a nyomozás elmaradhat. Feledjük el az esetet, menjünk aludni. Mérgesen lecsaptam a telefonkagylót. Természetesen akkor még nem tudtam, hogy az ügynek folytatása lesz. Aznap este ugyanis találkám volt egy csinos vörös hajú hölggyel, akit Nellynek hívnak. Egy bárban találkoztunk először. Szentimentális szavakat súgtam a fülébe, s ettől a szépséges Nelly úgy megszédült, mint az apacsok a whiskytől. Megígérte, hogy eljön hozzám — a szövegem megér egy szerelmes éjszakát. Nyolc órára vártam. Leszaladtam a sarki boltba, bevásároltam, de 7.30-kor már a szobámban voltam. A küszöbön majdnem elvágódtam — a lakásomat ugyanis teljesen feldúlták. Azonnal értesítettem a rendőrséget. Ezúttal talán nem nevet ki az a hülye hekus, megvan a bizonyítékom, láthatja, hogy nem tréfáltam. Szerencsém volt: megint az én rendőröm szólalt meg a vonal túlsó végén. Nyugodtan közöltem vele a tényállást és hozzátettem: — Mindent összeszedtek: a rádiómat, az órámat, három öltönyt, öt pár cipőt, a televíziót... — Borzasztó! Színes televíziót? — Az arany nyakkendőtűmet! Most az egyszer van kívánságom, van! A rendőrség segítségére volna szükségem! Érti? Szálljon ki a helyszínre egy nyomozó...
