A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-04 / 14. szám
VÁNDORLÁSOK •j CSÁKY PÁL Jelentés a tolerancia országából Még zúgott a fülünk a repüléstől — a British Airways légibusza a szokottnál meredekebben ereszkedett le —, még a szemünk előtt szikráztak Dover fehér sziklái, s máris — hipp, hopp — ott voltunk a londoni színes forgatagban, a Trafalgar téren, a Piccadillyn, a minisztériumokat felsorakoztató Whitehallon, hogy újból szinte elszédüljünk a hirtelen ránk szakadt balra hajts-tól, hogy az autóbuszból egy gyors London-képet kapva egyszersmind el is búcsúzzunk tőle, s az elkövetkezendő napokban parlamenti üléstermek, minisztériumi előadótermek mélyére és vidéki választókörzetek távolába taszítva csakis a munkának éljünk. A tizenöt tagú, parlamenti képviselőkből álló küldöttség, amelynek magam is tagja voltam, az érdeklődéstől tágra nyílt szemekkel, de némileg meg is illetődve vonult be Londonba. Abba a városba, amelyet egyesek a világ egyik fővárosának tartanak, mások a bankvilág, az üzleti élet világközpontjának, de olyan is akad, aki szétszórtságára, darabosságára utalva egyszerűen csak egy nagy falunak nevezi. Egy bizonyos: kétségkívül ma is a világ egyik legfontosabb helye, s ha az itt született döntések nem is befolyásolják már eredendően a világ sorsát, még mindig rendkívüli figyelem övezi őket. Az angolok persze — úgy érzem — mindezt nem hajlandók tudomásul venni. Az angolok lélekben máig egy világbirodalom polgárainak érzik magukat, s politikusaik is nagyrészt egy — ma már persze nem létező — világbirodalom mozgatóinak. Egyébként kétségkívül élmény hallgatni őket, amikor ilyen témáról beszélnek, s gondolatban behálózzák az egész világot, de ugyanakkor attól a benyomástól sem tudtam szabadulni, hogy mindez némileg meddő eszmecsere, kicsit gyerekes öntúlértékelés, s az angolok távolról sem olyan fontosak már a világnak, mint ahogyan azt ők magukról hiszik. Azt sem tagadhatom le, hogy ez a hozzáállás bizonyos magyar párhuzamok sejtetét élesztette fel bennem; mint ahogy a magyar párhuzamokat sugalmazza a parlament épülete is a maga tobzódó neogótikájával és a lépcsői előtt hömpölygő Temzével. Wordsworth, a költő, maga is hasonlókat érezhetett itt 1802 táján, mint magam is érzek gyakran a pesti Duna-parton: "Nincs ennél szebb e földi téreken" — írta a régi Westminster Bridge-ről szóló szonettjében (Radnóti Miklós fordítása). Az Angliában töltött hét alatt bizony gyakran elgondolkodtam azon, mennyire értik vagy nem értik meg az angolok a kontinenset, a világot. Mennyire szab gátat konzervatizmusuk fejlődésüknek. S a velük való konzultációk után is azt kell mondanom: egyre erőteljesebben. A múlt századi, vagy századunk első felére jellemző komótosabb fejlődés nem állította megoldhatatlan feladatok elé az ánglusokat; lassú megfontoltságuk, átgondolt konzervativizmusuk sokszor még pozitívumként is megjelenhetett. Mára már azonban nagyot változott a helyzet, s Maastricht nagy figyelmeztetés számukra: a kontinens előrelendült, s nem vár még a büszke britekre sem. Ezt egyébként — némileg talán természetes módon — az ellenzéki Munkáspárt érzi leginkább; a konzervatívok — habár Major miniszterelnök úr kétségkívül rugalmasabb, mint elődje volt — még mindig erősen brit fejjel gondolkodnak. Alkalmam volt találkozni Sir Winston Churchill unokájával is, aki parlamenti képviselő. Konzervatív — természetesen. Míg nagyapjának máig óriási kultusza van Angliában, ő maga nem kiemelkedő politikus. Szuperkreatív — ami azt jelenti, mindennemű változtatás elvi ellensége. S míg ez a kijelentés Angliában csak megbocsátó mosolyt vált ki, a világban egyre inkább anakronizmussá válik. Mert hiába oly büszkék az angolok a fontjukra is; a pénzvilág a dollár-márka-jen háromszög előtt borul le igazában. S amire minden angol talán a legbüszkébb: parlamentjükre, alapos rekonstrukcióra szorulna az is. A mai világban már maguk a konzervatívok is mondogatják, a parlament munkafelfogása elavult. A múlt században ugyanis jobbára ügyvédek, újságírók, egyéb szellemi szabadfoglalkozásúak, s egynémely üzletember vállalt parlamenti (alsóházi) képviselőséget. Délelőtt a privát munkájukat végezték, s a parlament, alkalmazkodva hozzájuk, délután háromkor ült csak össze. Mára azonban, amikor minden képviselőtől elvárják a legszigorúbban vett professzionalitást, mindez idejét múlta munkamódszer. Csakúgy, mint a napi két — esti hót és tíz órakor történő szavazás is. A parlament ülése így nem ritkán éjfél után fejeződik be, s másnap délután kezdődik újra. Heti négy napon át; a péntek és a szombat a választókörzetben végzendő munkáé. Érdekes, a változtatást a kezdési időpontban elsősorban a vidéki képviselők — pártoktól függetlenül — ellenzik. Érvük: egy klubnak sem tagjai Londonban, mihez kezdenének az estéikkel? Az alsóház bejárata előtt — amelyet a király történelmi okokból soha nem léphet át — Churchill és Lloyd George szobra, mögöttük hátul, majdhogynem eldugva, a nemigen kedvelt Attlee-é. A két nagy a régi dicsőségre emlékezteti a briteket — a volt világbirodalomra. Mindenesetre ma sem hagynak semmit a véletlenre; tanúja voltam, milyen lelkesedéssel magyarázzák el a fiataljaiknak az angol parlamentarizmus lényegét, s annak az áhitatnak is, ahogy a tinédzserek a magyarázatot hallgatták. Egy nap az egyik képtár vendéglőjében ebédeltünk; feltűnő és felemelő volt, ahogy a fiatalok tömegeit — nem túlzók, húszas—harmincas csoportokban több százan jöttek-mentek — nagyon szakszerű és vonzó stílusú előadással terelgették a képtár értékes kincsei között. Ugyanezt az odafigyelést tapasztaltam az egyik anglikán templomban. Több csoport munkájából volt kiállítás a bejárat melletti előcsarnokban, a számos szekció felhívásai, hirdetései egymás mellett a falon. így áll össze a mi társadalmunk, magyarázták. Autonóm, szabadon szerveződő kis érdekcsoportok tömegeiből, szabad társulással. Azt valljuk, hogy mindenki találja meg és tegye a maga feladatát. A szabad szerveződés nyomait valóban lépten-nyomon tapasztaltam. Nemcsak a politikában, a gazdaságban: a társadalmi élet minden területén. Szinte testközelben éreztem a társadalom dinamikáját, az egyének és a csoportok tenniakarását: ettől életképes, fejlődőképes egy társadalom. Két napot vidéken töltöttünk, helyi választókörzetekben. Magam Birminghamba kerültem, sok ott a bevándorolt színesbőrű: ázsiaiak, afrikaiak. Mindannyian külön csoportokba szerveződnek. Pénteken este egy hindu imaházba látogattunk, ahol először is istentiszteleten vettünk részt, majd beszélgetés következett a közösség tagjaival gondjaikról, problémáikról. A közösség két éve egy jókora sportkomplexumot vásárolt meg, ott van egy tornatermük sport- és társasági élet céljaira, annak egyik részében van berendezve a szentély is, vannak továbbá klubhelyiségek, raktáraik, irodáik. A gondnokuk mindenen végigvezetett, a közösség vezetői mindenütt a nyomunkban voltak. Olyan meghatóan csemadokos volt az egész; nincs elég pénzük a fűtésre, azért csak a fontosabb helyiségeket fűtik. A fiataljaik asszimilálódnak, sokan lemorzsolódnak közülük, sokukat az érdektelenség tesz közömbössé; pedig mi még jól kijövünk egymással, mi itt, az egyes kasztok, békében élünk egymás között, nem úgy, mint pl. Leedsben, magyarázza a vezetők egyike (az egyik legmagasabb kasztból való). Álltam és hallgattam őket, s közben arra gondoltam, milyen nehéz terepen próbálunk meg előre haladni, amikor magas szintű kollektív jogok nemzetközi egyezményekben való lefektetését kérjük. Másnap bangladesi tanítók konferenciáján vettünk részt. Az iskolákban a tanítási nyelv az angol, ugyanakkor hat ázsiai nyelven is tanítanak. Az ő problémáik is sokszor nagyon ismerősnek hatottak. A munkáspárti parlamenti képviselő viszont kiment közéjük, és angol létére identitásuk megtartására buzdította őket. S hogy még teljesebb legyen a kép: a hinduk közösségi termének falán óriási plakát, rajta kétnyelvű felírás: egységünkben az erő. Aláírás: Gandhi. A HÉT 5
