A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 2. szám
INTERJÚ Átváltozáson (Lapunk exkluzív újévi A SZERKESZTŐSÉG MEGJEGYZÉSE: Az 1991. évi Fábry Zoltán-díjat a Fábry-emlékbizottság Tőzsér Arpád költőnek ítélte oda. Ebből az alkalomból a díjazottól interjút kértünk, ő erre a következő öninterjút hozta be a szerkesztőségünkbe. TŐZSÉR ÁRPÁD MEGJEGYZÉSE: Ki kell igazítanom a szerkesztőség bevezetőjét: az alább következő interjú nem "öninterjú". A kérdéseket öreg barátom, Mittel Ármin, az ismert költő és szerkesztő tette fel nekem, s ő jegyezte le a válaszaimat is. Mittel Ármin: Kedves barátom, engedd meg, hogy e jelentős esemény alkalmából először is valami provokálóan eredetit kérdezzek tőled: Hogy érzed magad mint friss Fábry-díjas? Tőzsér Árpád: Kérdésednek nagyon örülök, mert kapcsán elmondhatom: most már biztos, hogy a Les Marges című folyóirat 1909-es évfolyamába Luise Lalanne álnéven Apollinaire írta a korabeli nőírók műveit elmarasztaló malíciózus recenziókat. M. Á.: S mi köze ennek az irodalmi díjadhoz, mon chéri? T. Á.: S mi köze az irodalmi díjaknak az irodalomhoz? Vagy te talán elhiszed, hogy mondjuk 1933-ban a Sztálint Párizsból halált megvető bátorsággal megbíráló Ivan Alekszejevics Bunyin valóban A falu című szociográfiájáért kapta a Nobel-díjat? Vagy hogy a cseh Jaroslav Seifertre 1984-ben a Maminka című, nem különösebben jelentős verskötete kapcsán figyeltek föl a stockholmi ítészek? Vagy például elképzelhetőnek tartod, hogy Közép-Európa térségeiben 1901-től napjainkig csak öt Nobel-díjas súlyú író találtatott (s három abból az ötből is lengyel)? Vagy hogy József Attila, Weöres Sándor és Pilinszky János nem Nobel-díjasok csak azért, mert annak idején Stockholmból nézve nem tűntek eléggé ellenzékieknek? M. Á.: Ha a Nobel-díjat az imitáció műfajában is kiosztanák, akkor ott fiam, te is jelölt lehetnél. Mesterien alakítod, hogy ezt a sok súlyos, az irodalmi díj intézményét annyira terhelő adatot mindig is tudtad, holott én meg azt tudom, hogy valamennyit az előbb olvastad ki az erdélyi Helikon Irodalmi Nobel-díj 1901—1990 című kötetéből. T. Á.: Az imitáció vádját 1953. március 6-án, tizenhét éves koromban, komáro-10 A HÉT interjúja Tőzsér Árpád mi diákként szegezték a mellemnek először. Akkor már második napja kötelezően könnyeztünk, mert valahol, Moszkvában halva feküdt apánk, tanítónk, az emberiség professzorisszimusza, Joszif Visszarionovics Sztálin. Internátusi tanulószobánkban reggeltől estig szólt a gyászzene, ón meg a nagy gyász és könnyezós unalmában csendben telerajzoltam padtársam, K. Béla vadonatúj fizikakönyvét nagy fogú, röhögő szamárfejekkel. Este pedig már ott álltam az internátus rettegett igazgatónevelője előtt, aki egy inkvizítor jeges kegyetlenségével akart beismerésre kényszeríteni: Valljam be, hogy a röhögő szamárfejeket én rajzoltam! De a kihallgatás eredménytelen volt: eretnekségemet spanyolcsizmával a lábamon sem ismertem volna be. (Viszont valószínűleg az első meghittebb szóra, barátságos félmosolyra bevallottam volna nem csak a fizikakönyvet, hanem azt is, hogy T. Józsefnek a kémiakönyvébe is pingáltam néhány szamárvigyort.) Akkor hallottam először a verdiktet: Te, fiam vagy nagy színész vagy, vagy nagy gazember! De azért mégiscsak ón győztem. S ami a legérdekesebb: meg sem fordult a fejemben, hogy tulajdonképpen csak "imitáltam" az ártatlant. A tettemhez nem illő tortúrát annyira igazságtalannak, sőt, embertelennek éreztem, hogy tükrében ma született báránynak láttam magamat, és az is voltam. M. Á.: Vagyis a cél szentesítette a... mimikrit. T. Á.: Inkább a mimikri szentesítette a célt. Kezdetben ugyanis semmiféle célom nem volt, csak valami gyermeteg virtusból tagadtam le a tettemet, később, mikor láttam, micsoda mérhetetlen gyűlölködést, sőt, kegyetlenséget szabadít fel a vallatómból az ellenállásom, a gyűlölködés, a kegyetlenség legyűrése, legyőzése valóságos célommá vált. M. Á.: Megható történet, csak egy kicsit "alibista". Képzeld el, hogy ha Buharint nem lövik főbe, száztíz évig ól, s most a Pamjatyban azt fejtegeti, hogy mért is vállalta magára a Párt elárulásának a bűnét. Te, fiam, Koestler kifordított Rubasovja vagy. T. Á.: Mindenkinek, aki a totalitarizmusba beleszagolt, van hasonló története, személyes tapasztalata arról, hogyan rendűit meg benne először a cólelvű világkép. A görög—zsidó—keresztény kultúra négy ezer évig arra tanított bennünket, hogy az ember egyetlen célja az Ember, s minden egyéb cél csak eszköz az Ember megteremtósó-TŐZSÉR ÁRPÁD Fábry-díjas költővel) hez. Aztán a huszadik század elején és közepe táján az emberiség jelentős része egy reggel arra ébredt, hog eszközzé vált. Gregor Samsa csak Kafka képzeletében vált bogárrá, mi negyven évig valóságosan eszközök voltunk. Rejtélyes erők kezében és még rejtélyesebb célok, rögeszmék érdekében. Én 1953. március 6-án először lázadtam föl az eszközlétem ellen. Persze nem átgondolva, inkább csak úgy ösztönösen. M. Á.: Leborulok retorikád és szofisztikád nagysága előtt, de azért még egyszer megkérlek: nem mondanál valamit most már a díjadról, a Fábry-díjról is? T. Á.: Nem veszed észre, hogy kezdettől arról beszélek? Szóval irodalmi díjainknak legelőször is el kellene dönteniük, hogy cél kívánnak-e lenni vagy eszköz? Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy valami célnak hiszi magát. S e hitük szerint az írónak egyetlen vágya zsebre vágni a célt, azaz a címekkel járó kisebb-nagyobb összegeket, s ezzel a mű be is fejeztetett. Holott a dolog természetéből inkább az következne, hogy az irodalmi díj az irodalom értékelésének az eszköze legyen, s mint ilyen, alapos mű- és életműórtékelő tanulmányok és megfelelő sajtóérdeklődés kíséretében kerüljön a díjazott író, kezébe. Ezzel szemben én például az Új Szóból csak azt tudtam meg a díjamról és magamról, hogy X, Y és Z írókollégáim előtt csak egy hajszállal: egyetlen szavazattal végeztem első helyen, azaz alapos értékelő tanulmányok helyett a sajtó a díj odaítélésével jaró szavazási huzavonák gusztustalan részleteit közölte, akaratlanul is szembe állítva így X-et, Y-t, Z-t és természetesen engem. Hidd el, kedves barátom, közben csaknem olyan kényelmetlenül éreztem magamat, mint 1953. március 6-án, azon az emlékezetes kihallgatásomon. Hát nem érdekesebb ennél Apollinaire kalandos élete? Apropó: a Tizenegyezer vessző című pornográfiaparódia is minden kétséget kizáróan a Nagy Imitátortól származik. A mű szerzőjének a kiléte úgy lepleződött le, hogy Picasso hátrahagyott könyvtárában megtalálták a mű egyik példányát, s benne egy Picassónak szóló ajánlást Apollinaire aláírásával. Jó, mi? M. Á.: Isteni, mon ami, de ha nem haragszol, inkább hagyjuk abba a beszélgetést, mert az átváltozások e nagy forgatagában már azt sem tudom, cél vagyok-e vagy eszköz, akarom mondani Apollinaire vagyok-e vagy Fábry. De az is lehet, hogy mindketten csak bogarak vagyunk. Csodabogarak. Köszönöm szépen az interjút!
