A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-28 / 13. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY 40. Az esti tévézés után Éva még olvasott egy kicsit az ágyban, de mielőtt elaludt volna, benézett az anyjához. Anyja esténként mindig visszavonult még a Híradó előtt, hogy a maga szobájában egyedül nézze a saját tévéjét, mert mint mondta, így szokta meg. Ma azonban korán lefeküdt, mert egész nap furcsán gyöngének érezte magát, s Évának arra panaszkodott, amikor az hazajött a munkából, hogy szédül és szaggatnak az ízületei. — Pedig amióta diétázom, nem fájt a reumám. — Biztosan influenza. A télen legalábbis ilyen szédülős, ízületfájós volt a járvány. A kolléganőim sorban megkapták. Szucsné tehát anyja szobájába indult. Még csak közelített — ahogy Zsófi hívta — a nagymamaszoba felé, amikor úgy tűnt neki, mintha sóhajtozást hallana. Rémülten nyitott be az ajtón. — Rosszul vagy, anyám? Vagy álmodban sóhajtozol? — Nem álmodom, sajnos fönt vagyok. Gyújtsd meg a villanyt! A szobát elárasztó villanyfény elvakította Évát. Hunyorogva nézett anyja ágya felé. — Itt vagyok a fotelban — Éva alig ismert az anyja hangjára. — De miért, mi történt? — Semmi. Nem tudok aludni. — Ha az ember nem tud aludni, elővesz egy könyvet és olvas. Rosszul vagy talán? — lépett aggodalmasan az anyjához Éva. — Igen, egy kicsit. Kellemetlen gyöngeség és szorongás jött rám. — Legalább pongyolát vettél volna magadra, meg papucsot. Megfázol. Nem akarsz visszafeküdni az ágyba?, — Ha itt maradsz velem egy kicsit, akkor lefekszem. De gyújtsuk meg inkább az.éjjeli lámpát, az kevesebbet fogyaszt. Éva riadtan kapott az anyja után, aki — felállva a karosszékből — hirtelen megtántorodott, mintha elveszítette volna az egyensúlyát. — Nyugodtan támaszkodj rám — mondta Éva, és segített anyjának lefeküdni. Gondosan betakargatta és megkérdezte: — Mid fáj? Ne hívjak orvost? — Nem kell orvos. — Akkor legalább valamilyen gyógyszert kéne bevenned... — Nem élek vele. Légy szíves, főzz egy kis teát nekem! Itt a teakeverékem a fiókban, abból. De előbb nyisd ki az ablakot! Amíg felforrt a teavíz, Éva visszament az anyjához. — Nem fázol, ne csukjam még be az ablakot? — Becsukhatod — mondta alig hallhatóan az anyja. — A teát csak úgy hozd, magában, ne tégy bele semmit! — Nagyon sápadt vagy. Valóban nem kell orvos? Az anyja lehunyta a szemét, és lassan nemet intett a fejével. Éva igazán megrémült. Egy darabig tanácstalanul állt a szoba közepén, aztán kiment a konyhába. A teát kicsit kihűtötte — egyik csészéből a másikba öntögette, ezt az anyjától tanulta még gyerekkorában — aztán bevitte a szobába. Segített felülni az anyjának — hátát megtámasztotta párnákkal —, aki lassan, apró kortyokban itta a meleg folyadékot. Vértelen ajka úgy tapadt a csészére, mintha az életet szívná belőle. Éva elvette tőle az üres csészét, és leült az ágya szélére. Rémülten nézte a párnán nyugvó, ráncokkal barázdált, lehunyt szemű, viaszfehér arcot. Kis idő múlva eltűnt a viaszos fehérség, rebbent a lecsukott szemhéj, s az anya bocsánatkérő fólmosollyal nézett a lányára: — Egy kicsit rosszul voltam. Nem akartalak megijeszteni. Gondoltam, később beszélek veled erről, de ha már így alakult, jobb túlesni rajta. , Anyja mondanivalójától Éva egyre riadtabb lett. Alig bírt uralkodni magán, amíg hallgatta. Hiába igyekezett meggyőzni őt állítása ellenkezőjéről, hiába sorolta kételyeit. Érvekkel próbálta bizonyítani, hogy téved, megalapozatlan a feltevése — aztán elég volt anyjának egy mozdulata, amellyel a hálóinget húzta el kórtól roncsolt fél melléről, hogy belássa, anyja állítása bizonyított tény. Hajnali négyig beszélgettek. A konyhában Éva üzenetet hagyott a lányának egy cédulán: Szofi, ha nem okvetlenül szükséges, ne ébressz fel, mert csak fél ötkor mentem aludni — egyre megyek dolgozni. Nagymama rosszul érezte magát, vele beszélgettem, míg elaludt. Szűcsné türelmetlen csengetésre riadt. Ijedten ugrott ki az ágyból, s ahogy volt, pizsamában szaladt ajtót nyitni. A meglepetéstől földbe gyökerezett a lába: Zsolt állt a küszöbön. — Mi az, már ajtót sem nyittok nekem? — Halkabban, felébreszted anyámat! — Fene a jó dolgát! Még tízkor is alszik? — Ne kiabálj már! — suttogta Éva. — Gyere a konyhába, ott beszélgethetünk. Teszek föl vizet kávénak. Amíg Éva pongyolát kapott magára és kiporciózta a csészékbe a kávét, Zsolt átfutotta a felesége Zsófinak szánt üzenetét. — Anyád rosszul volt az éjjel? Sajnálom, hogy fölébresztettelek — mondta a férfi, és körbepillantott a konyhában. Elvette a gőzölgő kávéval teli csészét, és leült a SZERDAHELYI TAMÁS "~ar konyhaasztalhoz. — Úgy nézem, egészen jól megvagytok, miután kiakolbólítottatok a lakásból. — Szerintem magadtól mentél, nem mi küldtünk. — Jól van, no. Még tréfálni sem lehet? De igaz, ami igaz. Még sohasem volt ilyen szép a lakás. Legalábbis az a része, amit eddig láttam belőle. Éva szótlanul ült le kávéjával Zsolttal szemben. — Mindig tudtam, hogy ügyes asszony vagy. Jó az ízlésed, és aranyat érnek az ötleteid. Nyugaton már milliomos lennél. — Jó nekem itt is. Ha nem bántanak, nem kívánkozom én sehová., — Ugyan már, ki bántana? Én már nem élek veletek, anyád meg Zsófi... — Tudod jól, hogy nem így gondolom. Én a jövőnktől félek. Mi lesz velünk, magyarokkal a választások után? Mi lesz, ha a nacionalista szlovák pártok lesznek a győztesek, mert biztosan azok győznek majd. Mi lesz a sorsunk? Kitelepítés vagy egy második Jugoszlávia? — Ugyan, Éva, rémeket látsz. A szlovákok nem olyan vadak, mint a szerbek, s ez itt a látszat ellenére sem Balkán... — Hanem annál is rosszabb. Tiszta vadnyugat. Tudod, mit mesélt az egyik kolléganőm? Fényes nappal, délben buszra várt a Széna téren. A mellette álló idős hölgyhöz, aki valóban kiöltözött, felékszerezett hölgy volt, s a beszélgetőpartnerének fennhangon mondta, 4000101 megy venni, mert látott egy megfelelőt kótezernyolcszázért, tehát ehhez az idős aszszonyhoz hirtelen odaugrott két, rendesen öltözött, húsz év körüli fiatalember, akik ráadásul nem voltak romák, s egyikük két hirtelen mozdulattal kitépte az arany fülbevalót a néni füléből. A másik meg, kihasználva áldozatuk vérző füléhez kapó mozdulatát, a táskát ragadta ki kezéből. És a legelképesztőbb az egészben az, hogy bár sokan várakoztak az autóbuszra, senki sem mozdult, hogy elfogja a két garázda fiatalt. Balkán ez Zsolt, hidd el! Vadnyugattal kevert Balkán. — Ez valóban elképesztő. De hát ilyesmi biztosan volt azelőtt is. csak mi nem tudtunk róla. — Lehet, hogy volt, de nem lépten-nyomon, mint mostanában. Mondd csak, mi van Kassai AIDS-ével? Nyilván beszéltél vele. — Vaklárma volt az egész. Legalábbis egyelőre. Negatívak a kivizsgálás eredményei. De bizonyos ideig még ellenőrzésre kell járnia. — Remélem, jó lecke volt ez neki. — Hogy vannak Rasztyoék? Régen láttam őket — váltott témát Zsolt, mert attól tartott, az asszony ismét példálózni 18 A HÉT
