A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 2. szám
"LESZ ÚT LÉLEKTŐL LÉ FIGYELŐ "Ha az emberek negyedrészt annyit költetének arra, hogy jót tegyenek másokkal, mint arra, hogy kárt tegyenek maguknak, nyoma sem volna a nyomornak. " (Móra Ferenc) Péntek este tíz óra van. A budapesti Arizona Színház nézőtéren kitör a tapsvihar. Negyedik este arat fergeteges sikert a Rock Színház társulata a "Légy jó mindhalálig" című musicallal. A szemek sarkában szégyenlősen megbúvó könnycseppek is arról tanúskodnak, hogy Szinetár Dóráéknak sikerült beleplántálniuk a hitet a jelenlevőkbe: "Lesz út lélektől lélekig... Az élet szép, az élet minden...". A háromórás varázsra odakint rákontrázik a szivárvány színeiben pompázó budapesti éjszaka. Sodródom a Nagymező utcában összesereglett tarka színházlátogató áradattal, majd káprázatomból egyik vendéglátóm jóindulatú tanácsa térít vissza a hétköznapok sivár világába: — Szorítsd magadhoz a táskád, mert ilyentájt sok erszényvadász ólálkodik errefelé! Tudod, azt tartják, hogy akinek ilyen luxusra, mint a színház telik, annak biztosan kemény bankóktól dagad a pénztárcája is. Hát jobb elővigyázatosnak lenni...! E szavak hallatán apránként foszlik szét korábbi bűvöletem, ám a riasztó valóság igazándiból csak a Keleti pályaudvar folyosóján jut el tudatomig. Nyomortelep a fényárban úszó nagyváros egyik legforgalmasabb pontján. A számomra eddig ünnepélyességet sugalló márvány — e csarnok márványtalapzatán didergő nincstelenek láttán — újabb fogalmakkal párosul: hontalanság, nélkülözés, emberi (v)iszonyok... Segíthet-e valamicskét pár forintnyi alamizsna vagy a sorsuk iránt tanúsított őszinte érdeklődés? Miközben a táskámban diktafonom után kutatok, "kincsre" találok: a hajnali vonaton el nem fpgyasztott, madárlátta sonkás zsemlére. Útiköltségemen felüli bankók híján — az elemózsia láttán — felderül arcom. Kinézett "áldozatom" egy öt óv körüli csemetéjét vállkendőjóbe bugyolálgató, meghatározhatatlan korú asszony. A kislány (akit magamban Maszatnak nevezek el) a harapnivalóért nyújtja tétova kacsóit. Közben szívembe nyilall fájdalmas tekintete. Pár pillanatra elkalandozik fantáziám, és a színházban málnaszörpöt kortyolgató, süteményt majszolgató apróságokra gondolok. Aztán visszatérek a valóságba, leguggolok Maszat mellé, és szóba elegyedem édesanyjával: — Hová valósiak? — Erdélyi magyarok vagyunk, Nagyváradról. Neked sincs jobb dolgod, mint éjszaka faggatni a jóembert? De azért Isten fizesse meg,,amit adtál! Mit akarsz még tudni rólunk? Én bármit elmondok, de nem tanácsolom, hogy akárkit kikérdezz! Tudod, laknak itt börtontöltelókek, dörzsölt vagányok is. Egy megfelelő pillanat, és soha többé nem látod viszont a táskádat — figyelmeztet. (Hát akkor tegeződjünk! — gondolom magamban.) — Azt mondtad, hogy laknak, tehát ez az otthonotok, az egész napot itt töltitek? — lesem válaszát. — Mi csak pár napja jöttünk át, mert azt hallottuk az ismerőseinktől, hogy Budapesten könnyű munkalehetőséget találni. A férjem festő-mázoló, ő most odakint bolyong a vágányoknál — nem tud aludni a büdöstől, és hát az érzékeny veséje sínyli meg a "papír-matracon" való alvást. Ne hidd, hogy mi efféle (mutat a túlsó oldalon kuporgó roma családra) naplopó csavargók vagyunk! Igaz, hogy nekem a kicsire kell vigyáznom, de a férjem naponta munkáért kilincsel — eddig mindhiába. Bármilyen alkalmi munkát elvállalna, hogy legalább kenyérre teljen... meg hát fedél kene a fejünk,fölé.'.. — kémleli tekintete a messzeséget. — Miért nem jelentkeztek a Magyar Vöröskereszt irodájában? Talán tudnának segíteni — próbálok útmutatással szolgálni. — Tudjuk a címét, voltunk is ott; ha láttad volna, hogy mekkora tömeg várakozott! De megpróbáljuk kivárni, amíg sorra kerülünk, mi mást is tehetnénk? Hiszen nyáron még csak kibírnánk valahogy, de hamarosan idefagyunk a talapzathoz •— pillant rám szomorkásán. Hirtelen nagyon gazdag szeretnék lenni, de csak a metrópénzből megmaradt aprót tudom átnyújtani a meggyötört fiatalaszszonynak. Megalázó helyzet adónak és kapónak egyaránt. Pár vigasztaló szóval szeretnék búcsúzni beszélgetőpartneremtől, ám hirtelen mellettem terem két tíz-tizenkétéves korú roma srác, és — az aprópénz láttán — ők is a markukat nyújtják felém. Hiába magyarázom, hogy több pénzem nincsen, nem egykönnyen tágítanak a közelemből. Maszat mamája még utánam szól: — Ezek amúgy sem érdemelnek segítséget — az apjuk minden fillért eliszik, aztán csak kötekedik a többiekkel. Látod, ilyenekkel élünk egy fedél alatt...! Pár méterrel odébb "rockel-idil!" a pokol közepén — tizenhat év körüli fiatalok ölelkeznek (egyforma hosszú sörényük miatt nehéz megkülönböztetni nemüket), mellettük sörösüvegek. — Sziasztok! Átutazóban vagytok, vagy ti is itt laktok? — Még csak az hiányozna! Miért, talán intézetből szökött feketebárányoknak nézünk ki, hogy így lecsaptál ránk? Egyszerűen koncerten voltunk, elfogyott a dohányunk, és reggel stoppal Indulunk haza. Éjszakázhatnánk valamelyik parkban is, de ott gyakran igazoltatnak, itt meg jól megférünk a többiekkel — ömlik a szó a srácból. — Nem féltek, hogy itt valami bajotok eshet? — szegezem neki a kérdést. — Ugyan, ezek legfeljebb lopnának tőlünk, ha lenne mit! De nagyobb balhék nem történnek, nekem elhiheted, gyakran megfordulok éjszaka a Keletiben. Igaz, múltkor volt egy rumli: a skinek (bórfejűek) összevertek egy csencselő arabot a bejáratnál — állítólag egy csaj miatt. De ok nélkül ők sem bántanának! Amúgy most ez a menő az újságíróknál, hogy kijárnak ide vallatni a rongyosokat! Múltkor a TV-sek is filmeztek, meg valami fejes is volt velük. Inkább segítenetek rajtuk...! — fejezi be párbeszedünket, és szótlan barátnőjéhez bújik, alvásra készen. Miközben magamban igazat adok a szókimondó fickónak, egy elegáns idős úr — aki eddig szem- és fültanúja volt beszélgetésünknek — szólít meg: — Tudja, az én szívem sincs kőből, -de azért nem kell mindent elhinni ezeknek! Létesültek már átmeneti szálláshelyek a hasonló sorsúaknak, de ezek mégis inkább itt húzzák meg magukat. Jobban szeretik a szabadságukat, mint az említett szállásokon uralkodó rendet, vasfegyelmet. (Szabadság? De milyen áron? — mélázom magamban.) Kosztra is telhetne nekik, hiszen adódnak alkalmi munkák; az erdélyi menekültek pedig naphosszat árulják portékájukat az aluljárókban. Valaha ez a pályaudvar sem így nézett ki, manapság pedig retteg az ember, hogy tetveket vagy valamilyen nyavalyát szed össze várakozás közben. De hát miért éppen a magyaroknak kell befogadniuk minden jöttmentet...? Nem akarok válaszolni a monológra, inkább továbbállok. Utoljára még egy "jöttmenttel" — egy borostás képű, középkorú alakkal róbálkozom. Diktafonom láttán éktelen aragra gerjed: — Hát ez meg mi a franc? Hagyjál engem békén, utálok minden spinét! Az a szemét kurva az oka, aki idejuttatott! Azt kívánom minden ringyónak, hogy kukákból zabáljon, szökőkutakból mosakodjon, és ilyen cafatokban aludjon, mint ón! Bezzeg, az a rohadt dög egy dugás után ki tudja fizetni a kéglit, mert a manusok még mindig kameljak.J Nem tudom, hogy kiről van szó, hát mit is mondhatnék minderre? Jobbnak látom odébbállni, kísérőim is integetnek, hogy hamarosan indul a vonatom. A kupéban ülve vegyes érzések kavarognak bennem. Ha mar segíteni képtelen vagyok, legjobb lenne mielőbb kitörölni emlékezetemből a megrázó képsorokat. Hiszen minden világváros külszíni pompájának velejárója a "színfalak mögötti" kiábrándító nyomor — próbálok napirendre térni a tapasztaltak fölött. (Kívül vonzóan piros, belül pedig kukacos...?) Áldom a percet, amikor végre odahaza alomra hajthatom fejemet, bar ágyamban még sokáig forgolódom. Reggel a hulladékgyűjtő autó dübörgésére ebredek. Szokásomhoz híven kitekintek az ablakon, hogy szemrevételezzem az ébredező kisvárost. A lakótelepi szemótkukák tövében egy idős párt pillantok meg, amint egy papírzsákba válogatja a lakók által kidobott "javakat". Guberálók. Egy villanásnyi időre magam előtt látom Maszat arcát és kétségbeejtő tekintetét, mintha azt kérdezné: "— Lesz út lólektől lélekig? Az élet szép, az élet minden...?" Miskó Ildikó 6 A HÉT
