A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-14 / 11. szám
lászták a vízből. Mindenki sajnálatos balesetként könyvelte el az esetet. Úgy vélték, hogy a hullám kisöpörte a csónakból, s eközben verhette be a fejét a csónak szélébe. Az események azonban hamar más fordulatot vettek. Már másnap reggel rács mögé dugtak. Valamelyik vén ürge a messzelátóján át látta, amint kora reggel jöttem haza a fürdésből. Persze, hogy nyomban szaladt jelenteni a rendőrségre. — Semmi közöm annak az asszonynak a halálához! — tiltakoztam fennhangon. A nyomozó, aki elsőként hallgatott ki, nagyon lesújtó pillantással mért végig. — S hogy jutott az ékszerekhez? Megtaláltuk a szobájában. Úgy láttam, jobb lesz, ha valamicskét mégiscsak bevallók. — Fürdés közben megláttam a csónakot, amint leállított motorral ott hányódott a tó hullámain. Az asszonyt azonban én nem öltem meg. Miért is tettem volna? Hisz nem is ismertem. * * * Röviddel a tárgyalás előtt meglátogatott a cellámban a védőügyvédem. Mivelhogy az igyekezetéért nem várhatott tőlem busás fizetséget, kezdettől fogva fölényes közönnyel viseltetett velem szemben. S most is milyen fitymálva fogadta a köszönésemet! — Maga ismerte a halottat! — tért a tárgyra minden teketóriázás nélkül. — Bebizonyosodott. Még mielőtt szóhoz jutottam volna, bejelentette, hogy tovább nem vállalja a védelmemet. — S miért? — horkantam fel. — Az én területem a vagyoni ügyek, nem a gyilkosságok. — Ne kezdje már megint! — mordultam rá gorombán. — Semmi közöm Bertinine halálához. — De igenis van! Tegnap átadták Berlini úrnak az elhunyt ékszereit. — Azok a csónakban voltak — vetettem ellen. — Meglehet — mondta —, kivéve a tarkaköves gyűrűt. Azt az áldozat halála után húzta le az ujjáról. — Hát ez óriási! — hördültem fel. — Bertini úr megesküdött rá, hogy emiatt a gyűrű miatt mindig féltékenykedett. A felesége ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy amíg él, nem húzza le az ujjáról. Egy valamikori nagy szerelem emlékére. A védő elhallgatott. Én meg csak néztem rá értetlenül. Aztán őrült kacaj tört ki belőlem. Egyszeriben világos lett előttem, miért volt oly ismerős az a gyűrű. Valamikor én ajándékoztam neki, aztán erről teljesen meg is feledkeztem. Most már bizonyára értik, miért vált ki bennem fizikai undort mindennemű női szentimentalizmus. Vércse Miklós fordítása Fotó: M. Halcin SZABADIDŐ Egy szál rózsa vagy egy konyak? Ha a pozsonyi Prior környékén járok, sohasem mulasztom el, hogy néhány méterrel tovább sétáljak és megnézzem a pici virágüzlet kínálatát a közeli átjáróban. Egész télen pompáztak itt a tarka szegfűk és kínáltatták magukat a rózsák. Hóvirágot és harmatgyenge, illatos fréziát az idén itt láttam először. A leggyakrabban csak nézelődöm, mert mitagadás az árak bizony eléggé borsosak! Tény viszont, hogy a virágok mindig álomszépek! Legutóbb a hosszúszárú, halvány rózsaszínű rózsákat csodáltam meg. Festeni sem lehetne szebbeket, annyira tetszetősek voltak és oly egyformák, mintha sorozatgyártásban "készültek" volna. Már-már azon töprengtem, veszek egy szálat, de az ár elriasztott. Ez bizony olyan portéka februárban, amelyet ajándékba megvesz az ember, de önmagának aligha... Mialatt nézegettem és töprengtem, egy fiatal pár állt mellém. Úgy látszott, őket is megérintette a látvány. — De szép! Veszek neked ebből a rózsából! — szólt a fiú a lányhoz, s már nyúlt is az egyik közeli szálhoz. — Megőrültél! Nem látod! Huszonöt korona darabja! Virágért enynyit! Akkor inkább fizess nekem egy konyakot, itt, a Nárciszban! — rivalít rá a fiúra, s az egyszerre, mintha darázs csípte volna, el is engedte a karcsú rózsaszálat. — No, de mégis! Nem akarod? — kérdezte bizonytalanul a fiú. — Nem, szó sem lehet róla! Gyere, fázom, igyunk inkább egy konyakot! — szólt az ellentmondást nem tűrő válasz, és már indultak is a közeli Nárcisz presszó felé. Én meg csak egyre néztem a megérintett rózsát és isten uccse, úgy tűnt, mintha szégyenében hervadásnak indult volnál Pedig nem a rózsának kellett volna szégyenkeznie... Benyák Mária Moso/yraébredés Másfél éve élt már gyermekotthonban, amikor először megláttam. Járni még alig tudott, kúszott-mászott társai között, s játszani próbált az épp szabadon maradt játékokkal. Figyeltem mozdulatait, kapcsolatteremtési szándékát, gagyogását. Valami furcsát, valami nem mindennapit és fájdalmasat éreztem kisugározni belőle. Sokáig nem tudtam, mi az. Ahogy hosszabban fürkésztem arcát, vonásait, kedves égszínkék szemében valami mély szomorúságot fedeztem fel. Mintha több év bánata taposta-gyúrta volna kíméletlenül a másfél éves apróság tekintetébe a felnőttével vetekedő szomorúságot. Hirtelen rádöbbentem: e kisfiúcska nem ismeri a mosolyt! Másfél év alatt nem szerzett annyi jóindulatú élményt, hogy az öröm kifejezése, a mosoly készséggé-szokássá fejlődjön ki nála. A sors megfosztotta őt az édesanya éltető mosolyától. Az orvos nénik és a nővérkék mosolya-cirógatása is oly röpke és névtelen számára, hogy nem tudhatta, neki szól-e. A mosolynál, az önfeledt kacagásnál megszokottabb és természetesebb volt számára a komorság. Napokig döbbenetben tartott az élmény. Tépdesett, kísértett a szomorú, mosolyt nem ismerő gyermektekintet... Hamarosan újra találkoztam vele. Szóltam hozzá, magasra emeltem, bár leginkább a tekintetét fürkésztem. Ismét eljöttem hozzá, és csak mosolyogtam, mosolyogtam rá... Már felkapta fejét, fürgén-gyorsan mászott felém, és ő is mosolygott, csillagszemében boldogság ragyogott. Nyakamat is átölelte kis kezecskéjével, korát meghazudtoló erővel. Tévedhetetlenül éreztem a kis csöppség segélykérését és saját felelősségem mélységét. S máig nem választottam le magamról a rám fonódó gyermekkarokat... Mázsár László A HÉT 31
