A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-14 / 11. szám

SZÓI. A RÁDIÓ

POST SCRIPTUM..

... avagy egy műsor utóirata. Ezen a címen indított a szerkesztő (csekélységem) egy új rovatot a kéthetenként jelentkező Új Hullámhossz rádiómagazinban, azzal az őszinte szándékkal, hogy a műsor végén szól arról, ami érzése szerint a 60 perces magazinból kimaradt, amiről nem szólt riporter, riportalany, nyilatkozó, vagy éppenséggel arról, amiről szólt, és amihez a szerkesztő a glossza, jegyzet, karcolat és egyéb műfaji eszköz igénybevételével, természetesen szubjektíve, egyéni nézőpontból, hozzászólni kíván (na ez a mondat is fenemód hosszúra sikeredett, elnézést).

Az Új Hullámhossz február 15-i adásában nem is annyira a műsor utóirata hangzott el röviddel 14 óra előtt, hanem inkább egy, a szerkesztő nevére szóló levél "P.S." jegyzete nyomán "indult be az agya". A levél írója — egyébként egy harmincöt éves fiatalasszony — kért, hogy nevét, még csak kezdőbetűit sem, és a címét se közöljem, mert fél. Ebben az egymondatos utóiratban érzésem szerint ott van az egész, jobb híján szocializmusnak nevezett negyvenéves múltunk. Levélírónk, a nyolcvankilences fordulatot követően pár hónappal, gyesről tért vissza munkahelyére, egy nagy irodaházba, s mivel kérése kötelez, nevezzük úgy, hogy a Járási Sóhivatalba. (Ilyen sok van, országszerte). Az asszonyka felszólít, mikrofonommal menjek el munkahelyére, s titokban tartva azt, hogy az információim tőle származnak, csináljak rendet. A helyzet az — írja a fiatalasszony, hogy az ő vállalatánál nem történt meg a rendszerváltás, a régi főnökség, elhajigálva a párttagsági könyvecskéket, továbbra is basáskodik, a "mi kutyánk kölyke" alapon előnyben részesíti azokat, akik a fordulat előtt kommunisták voltak, levélírónknak az az érzése, hogy úgymond "pofára" adják a prémiumot, minél vörösebb valakinek a pofája, annál többet kap, sőt, elkezdődött egyfajta leszámolás azokkal, akik '89 novemberében túl zajosan nyüzsögtek a változások mellett. Neveket

sorol fel, egykori és mostani funkciókat vet össze, megírja, hogy az igazgató ki volt és mi volt, pontos névsort mellékel az egykori káderekről, milicistákról, pártbizottsági (természetesen kommunista) tagokról, akiknek hatalmuk volt és van ma is. Nem érti, miért bátrabbak és hangosabbak, az idő múlásával egyre inkább. Kór, nagyon szépen kér, menjek el, mert az Új Hullámhosszokat hallgatva úgy véli, én bátor vagyok.

Sajnálom asszonyom, nem megyek, nem tehetem. Ön téved, én is félek. Igaz, ezt igyekszem leplezni, sőt legyőzni, oly formán, hogy "belemegyek" olykor-olykor forró témákba. A jelenség ugyanis, amit Ön leír, általános. Az Önök Járási Sóhivatalán kívül elmehetnék számos gyárba, üzembe, hivatalba. Megtörtént ugyan a rendszerváltás, de csak a csúcsokon. Igaz, a hatalom ormain is maradtak bőven a "régi átkos" elkötelezettjeiből. Azokra az emberekre (jobb híján nevezzük őket így), szóval azokra szükségük van azoknak, akik már a júniusi nagy leszámolásra készülnek, akik ötven százalékot akarnak szerezni a választásokon. És ha ennyit szereznek, akkor meg is érdemeljük őket. Ezek a különböző pártok erre a középvezetői rétegre építik stratégiájukat, azokra, akik hajlandók minden hatalmat kiszolgálni. Ezekre az arcnélküli emberekre számít például Jozef Markus, aki nyíltan kijelentette, hogy majd az önálló szlovák államot a volt Szovjetunióhoz kívánja csatolni, rájuk számít Vladimír Meőiar, aki már most nyíltan kimondja, hogy bevezeti a cenzúrát, s leszámol azokkal, akik újságban, rádióban, tévében szidni, bírálni merték. Ezekre a nemcsak arc, hanem gerinc nélküli emberekre, rétegre, egykori és mai vezetőkre számítanak azok, akik ellene szavaztak az SZNT elnökségében a közös állam fennmaradását jelentő szerződésnek. Joggal számítanak rájuk. Mikor e sorokat írom, a tévé-híradó (a prágai) már bejelentette, hogy megalakult a Szlovák Felszabadítási Hadsereg, amely ultimátumot is adott. A hír hallatán megborzongtam. Megalakult az arc nélküli emberek hadserege, amely a "jugoszláv megoldás" híve. Ez a hadsereg, ha valóban létezik, joggal számít az Ön főnökeire is, asszonyom. A mi forradalmunk '89 novemberében gyengédségéről volt világszerte híres. Most kell ráébrednünk, hogy a gyengédségnek, bársonyosságnak ára van és lesz. Nagy ára. Lehet, hogy túl peszszimistán látom a dolgokat, de biztos vagyok abban, hogy június után (vagy még előtt?) jöjjön bárki, legyen majd hatalmon vörös-, barna-, vagy nemzetiszínű, ezek az emberek, akikről Ön ír, kiszolgálják majd őket. Ahogy alpárian mifelénk mondják: "a nyelv

ugyanaz marad, csak a segg lesz más" (elnézést). Ezeknek az embereknek még csak pironkodniuk sem kell majd. Hogy is tehetnék? Ahhoz, hogy valakinek az arca valamibe belepiruljon, ahhoz feltétlenül kell az arc. És nekik ilyen nincs!

(zene — Omega együttes,

Az arc nélküli ember):

Az arc nélküli ember mindenre kész, a gúnyos tükörképpel bátran szembe néz, nem veszíthet semmit, hisz még arca sincs, s nem tudod kié a féltve őrzött kincs.

Az arc nélküli ember ma még jóbarát, de játszi könnyedséggel köpönyeget vált, pecsétes papírok mögé bújik el, minden nap egy másik álarcot visel

Az arc nélküli ember sötét lelke mély, tőle származik a névtelen levél Gyűlöl minden arcot s minden nagy nevet és ha rájössz erre, könnyen felismerheted.

E régi Omega számot a figyelmébe ajánlva köszöni levelét, és gyávaságáért elnézést kér Öntől:

POLÁK LÁSZLÓ A HÉT 11