A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-14 / 11. szám

OTT JÁRTUNK

EGY ESTE A MAGÁNYOS TÁRSKERESŐKKEL

Hol az a perc, amely elvarázsol?

Magány. Van, aki olykor-olykor kimondottan élvezi, másoknak pokoli kínokat okoz az állandósult egyedüllét, a négy fal némasága. A pszichológusok szerint a magány a huszonnyolc-harminchárom évesek számára a legnehezebben viselhető. Míg az egyedül élő hetven-nyolcvanévesek visszaemlékezhetnek életük kellemesebb szakaszára, addig a társ nélküli harmincasok azon tépelődnek, miért nincs senki a közelükben, akikkel szívesen megosztanák élményeiket, kisebb-nagyobb sikereiket vagy gondjaikat. Előttük két lehetőség áll: vagy megbarátkoznak a magányosság érzésével és teljesen munkájuknak, hobbijuknak szentelik az idejüket, vagy kipróbálják a társkeresés valamennyi lehetséges módját. Őket "célozta meg" a szentpéteri művelődési ház rendezvénye, amely a magányosoknak, a társkeresőknek adott randevút egy szokatlanul meleg februári szombaton.

nak családja van, megállapodtak. Szerintük az egyedülállókat nem veszik komolyan, olyanok, mint a gyökér nélküli fa. Egy-egy gyengébb pillanatomban úgy érzem, igazuk van. De kit vegyek el?

Miután kérdésére nemigen tudtam válaszolni, a lányokról kezd mesélni, akik szerinte kivétel nélkül valamennyien számítóak, rafináltak, és csupán egyetlen egy dologhoz értenek, a szegény férfiak tönkretételéhez. Arra a kérdésre, hogy mindezt saját tapasztalat alapján mondja-e, nem sikerült választ kapnom. Arról viszont, hogy Nándor milyen feleséget képzel el magának, egész előadást hallok.

— Legyen kb. százhetven centiméter magas, hosszú szőke hajú, kék szemű. Legjobb ha egyetemi,

Olyan feleséget szeretnék, mint Kim Basinger

Z. Nándor magas, fekete hajú, zöld szemű, jóképű fiatalember. Alig múlt harmincéves. Főiskolai végzettsége van, és jelenleg egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozik. Albérletben lakik. Kicsit meg is lepődöm, amikor a magányosok csoportjában találom.

— Főiskolás koromban bőven akadt volna alkalmam az ismerkedésre. De akkor csak a tanulással törődtem. Aztán jött az egy év katonaság, majd munkába álltam. Az az igazság, mára már megszoktam az egyedüllétet. A szüleim viszont állandóan noszogatnak, hogy nősüljek már végre. Mondogatják, valamennyi osztálytársamesetleg főiskolai végzettsége van, tud egy idegen nyelvet, mondjuk az angolt. Természetesen karcsú legyen. Olyan legyen körülbelül, mint Kim Basinger, és az sem árt, ha anyagilag "magánál van" — teszi hozzá teljesen komolyan.

Lelki szemeim előtt elképzelem a Kim Basingerhez hasonló hölgyet. A teremben viszont hiába keresem a magas, szőke szépségeket. A legtöbb hölgy és az amerikai filmcsillag között csak annyi a hasonlóság, hogy valamennyien a női nemhez tartoznak. Meg is kérdezem Nándortól: — Mi van akkor, ha nem sikerül olyan lányt találnia, akit álmaiban elképzelt?

— Akkor agglegény maradok — válaszol. — Nézze, én a katonaságon annyi bunkó fiút láttam, akiket szép nők látogattak. Úgy érzem, annyit én is megérdemlek, hogy szép feleségem legyen.

Herceget vártam, kalandor jött...

Zsuzsa és Aranka elválaszthatatlan barátnők. Miután háromszor a szavamat adtam, hogy nem írom ki a teljes nevüket, a lakhelyüket, de még a munkahelyüket sem, megígérték cserébe őszintén elmondják, hogyan élnek közel negyvenévesen egyedül, család nélkül.

— Érettségi előtt meghalt az édesanyám — kezdi Zsuzsa. — Édesapám rá két évére megnősült. Úgy éreztem, én vagyok otthon- a felesleges harmadik. A munkahelyem a közeli városban volt (és van), naponta harminc kilométert utaztam oda, aztán délután haza. A hétvégeken iszonyúan rosszul éreztem magam. Láttam, édesapám is szívesen venné, ha elköltöznék otthonról. Először albérletbe mentem, majd kaptam egy garzonlakást a vállalattól. Ma is abban lakom. Fokozatosan kezdtem elveszíteni a kapcsolatot a szülőfalummal. Már minden osztálytársam megnősült, férjhez ment. Ha találkozom is velük, pár perc után rájövök, nincs miről beszélgetnünk. A városban, ahol most lakom, jóformán senkit sem ismertem. A kolléganőim többségének már akkor családja volt, amikor én a vállalathoz kerültem. Szórakozni nem nagyon jártam. Az az igazság, hogy bálba egyedül nem mehettem, a diszkókból meg már húszévesen is kinézik az embert. A szabadidőmet kózimunkázással, tévézéssel töltöm. Úgy érzem, nem is éltem igazán. Valahogy kibírtam, átvészeltem ezt az időt. Most közel a negyvenhez persze hogy jó lenne a család. De már reménykedni se merek, hogy ebben nekem valaha is részem lesz.

— Már hirdetéssel is próbálkoz-2 A HÉT