A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-14 / 11. szám

EGY NAP HORDALÉKA

A fenti cím — bevallom — nem az én találmányom; valamikor a hetvenes években e cím alatt adta közre jegyzeteit, gondolatait Déry Tibor az Élet és irodalom hasábjain. Természetesen eszem ágában sincs, hogy nagy írónkkal netán konkuráljak, sőt, ha tehetném a segítségét kérném, mondaná már el, hogyan tudott olyan bölcsen és irigylésre méltó eleganciával írni a mindennapok apró-cseprő dolgairól, az ember látó- és hallómezejébe kerülő újságcikkekről, hírekről és egyebekről. Igazán nem tartozom azok közé, akiket hidegen hagynak a napi politika hullámverései, az országban és a világban zajló események. Az is őszintén érdekel, hogyan látják mindezt mások, legyenek azok újságírók, politikusok vagy éppen "egyszerű állampolgárok", és bizony még az elviselhetőnél is többet forgatom az újságokat és a napilapokat, ami — higgyék el nekem — nem éppen az egészséges életmód tartozéka. Mint ahogy az állandó zaj megviseli az ember idegeit, mint ahogy a levegőben levő kén-dioxid idővel kimarja az ember nyálkahártyáját, úgy roncsolja szép csendesen az ember nyugalmát és idegeit a kaotikusán hömpölygő vagy ránk zúduló információáradat, amely jót és rosszat, okosat és zagyvaságot egyaránt magával sodor, s az ember egyre kétségbeesettebben szeretne valamiféle rendet teremteni, vagy legalább tájékozódni benne. Nem véletlen talán, hogy ugyanazon a napon három ismerősöm is így fakadt ki; Úgy szeretnék elvonulni már egy lakatlan szigetre! Ilyenkor persze mit sem segít a vigasztalás vagy az együttérzés, mert eleve nem lehetne őszinte; aki vigasztalni próbálna, az maga is nagyon jól tudja, hogy a dolgok valahogy összekuszálódtak, és a magára maradt kisember vajmi keveset tehet. Nyilván egyes politikusok is tisztában vannak ezzel, különben nem igyekeznének az emberek bizonytalanságára és tanácstalanságára hivatkozva a maguk fontosságát és főleg nélkülözhetetlenségét hangsúlyozni. Ez a mostani helyzet nagyon kedvez a demagógoknak, a nemzetmentőknek, a minden áron rendet csinálni akaróknak. Gondoljunk csak bele, annak idején egy bizonyos Adolf Hitler is ilyen szólamokkal lépett föl, és alig néhány év alatt uralma alá hajtotta Németországot, majd pedig Európa nagy részét. Természetesen a szlovákiai diktátorjelölteknek nincsenek nagyhatalmi aspirációik, ők beérnék Szlovákia kordában tartásával is. Aztán akadnak olyanok is, akik előszeretettel halásznak a zavarosban; minél áttekinthetetlenebb a kép, annál jobb — gondolják, és ha kell, tesznek is az érdekében. És hol nyílik erre a legjobb lehetőség? Hát természetesen a lapokban és az elektronikus médiákban.

Elhatároztam, hogy figyelmesen elolvasom egy találomra kiválasztott napon néhány szlovák és cseh napilap cikkeit. Mit is tartottak érdemesnek közreadni, milyen kérdésekről közöltek kommentárt, jegyzetet, netán interjút. Nos az összkép bizony több mint lehangoló: nyomasztó. Február 25-én a pozsonyi Pravda például a földtörvény módosításának ürügyével megkérdezte Milan Čič exkormányfőt és parlamenti képviselőt, valamint Michal Benőiket (szintén képviselő), hogy mi a véleményük a jóváhagyott módosításokról (amelyek, tudvalevő, lehetővé teszik az 1948. február 25-e előtti, elsősorban a magyarokat érintő sérelmek orvoslását). Milan Čič szerint újabb gondokat szül ez a parlamenti döntés, s mivel megzavarja a törvények rendszerét, munkát ad majd az alkotmánybíróságnak is. Bizonytalanná teszi ez a törvénymódosítás azokat a szlovákokat is, akik abban a jóhiszemű tudatban művelték földjeiket, hogy azok az övéik. A gyengébbek kedvéért a lap zárójelben odaírja, kikről is van szó: a kolonistákról. Egy másik interjúban a készülő adótörvényről olvashatunk. Megtudhatjuk egyebek között, hogy az elképzelések szerint a vállalatok bevételeinek 50 százalékát adó formájában vissza kellene juttatni az államkasszába, vagy hogy az adóbevallás módja nemhogy egyszerűsödne, hanem még bonyolultabb is lesz a jövőben. Egyébként az interjú címe is ezt sugallja: A paragrafusok íródnak, keressenek maguknak tanácsadókat.

A Národná obroda ugyanezen a napon két hosszabb cikkben is foglalkozik a magyarokkal. Martin Bútora (a köztársasági elnök asszisztense, amint az a neve alatt olvasható) megdorgálja egy kicsit az_ Új Szót, amiért készpénznek vette a ČTK által közzétett információt, mely szerint a januári közvéleménykutatások azt mutatják, hogy a szlovákok 44 százaléka nem rokonszenvezik a magyarokkal. Érdekes, hogy Bútora úr nem a távirati irodán veri el a port, amely ezt az információt közreadta és így adta közre, hanem az Új Szón, hogy nem nézett utána, mi is a helyzet valójában. Az pedig a következő: nem a szlovákok 44 százaléka haragszik ránk, hanem azon szlovákok 44 százaléka, akik általában nem kedvelik a más nemzetiségűeket, ami a népességnek csupán 9,24 százaléka. A felmérés egyébként azt is kimutatta, hogy a magyarokról a velünk együtt élő szlovákok vannak a legjobb véleménnyel. Nem kellene ezt a tényt valahogy a Matica slovenská és a Szlovák Nemzeti Párt vezetőinek is a tudomására hozni? A lap másik magyar vonatkozású cikke a magyar külpolitikát veszi nagyító alá. Az elemzésből megtudhatjuk, hogy a magyar kormány ismét Németország vazallusa kíván lenni, mert a kommunista impérium széthullása után mostanában újraosztják a lapokat, és úgy látszik feltámad az az elv: szakíts magadnak annyit, amennyit elbírsz! Ivan Horský, a cikk szerzője meg van róla győződve, hogy Magyarország a német nagyhatalmi törekvések oldalvizein szeretne könnyebben és az elképzelt irányban evezni. Egy röpke történelmi eszmefuttatással is megfűszerezi a mondandóját a külpolitikai kérdések e jeles tudora, szükségesnek tartja ui. megemlíteni, hogy eleink az ázsiai sztyeppekről érkeztek a Kárpát-medencébe, és ettől mi magyarok mind a mai napig egy kissé frusztráltak vagyunk. Csak mosolyognék az egészen, ha nem valami hasonló hangzott volna el néhány nappal korábban a szlovák parlamentben is. Aligha hiszem, hogy az effajta megállapítások hozzájárulnának a szlovák—magyar kapcsolatok javításához.

Hosszan sorolhatnám még a cikkeket, amelyek így vagy úgy a kedélyemet háborgatták, de ezúttal csak a bennünket közvetlenül is érintő írásokat gyűjtöttem csokorba. Bevallom ugyanakkor töredelmesen azt is: a Nový Slovák című napilapot meg sem vettem. Lehet, hogy rosszul tettem?

LACZA TIHAMÉR