A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-07 / 10. szám
SZABADIDŐ 'Ug szarvasnyom, sőt, Preszton esküdözött, mint a vereshagyma, egy helyütt, hogy ezek mackó talpának a lenyomatai, hanem ezeket nem érdemes követni, mert a Tarlik-hegynek tartanak, oda pedig lehetetlen most a felmenetel, mikor a gyalogutat a hó befútta. Míg a szolgák fecsegtek, Fityke közömbösen poroszkált Görgey mellett, jeléül, hogy közelben nem érez semmi vadat. Görjgey bosszúsan jegyezte meg: — Úgy látom, ma a puskát se fogom elsütni. Pedig újév napja lévén, ha ma nem lövök semmit, egész évben nem lesz szerencsém a vadászatban. Ebben a pillanatban a Nahore-erdőből fejedelmi vad, egy sokagancsú szarvas nyúlánk teste bontakozott ki. Fityke előre szaladt egy kissé, aztán megfordult, megállt és a gazdájára nézett, mintha intene neki az okos, barna szemeivel. A szarvas jóval túl volt a lővonalon, s mint a nyíl száguldott egyenest a "klokocs" nevű erdőfoltnak. Az egész Klokocs nem volt több tíz holdnál, a szántóföldek közepén, mint egy szemölcs a sima arcon, szép fiatal fák sűrű egymásmelleit, fácánoknak való hely, nem szarvasnak. Hogy fér az itt el a csont koronájával? Görgey hirtelen elcserélte a puskáját a Kovácséval, mely nagyvadra volt töltve, s megindult a Klokocs felé. Lövésre készen hatolt be a sűrűségbe, a zúzmarát hullató fák gallyait elhárítva ment nagy izgatottságában a nyomok után, amikor egyszerre két lövést hallott elöl, s nyomában emberi hangok verték fel a csendet. Megrezzent. Mi lehet ez? De csak ment a szarvasnyomok után, melyek kivezettek az erdőcskéből. A Klokocs túlsó oldalán aztán világosan eléje tárult a szász urak vadászcsapata, kik éppen most tértek le az útról hajtóikkal, hogy innen a határuk végpontján kezdjék a körvadászatot. — Nini, meglőtték már a szarvasunkat! — kiáltott fel Preszton. — Ostoba szerencséjük van — jegyezte meg az alispán —, még meg sem kezdték a vadászatot, s már egy ilyen nagyvadat ejtenek. Sajnálom tőlük az agancsot. A nemes állat ott feküdt élettelenül, alig egy -puskalövésnyire a Görgey répaföldjétől, a Durst-patak mentén, de már az ő határukban. Noha a rendezők úgy látszik a hajtők felállítási taktikájával voltak elfoglalva, a váratlan zsákmány egyszerre összezavarta őket, hajtők és puskások minden fegyelem nélkül a haldokló állathoz rohantak, élénk gesztusokkal és nagy újjongással. Senki a világon nem tud úgy örülni egy-egy szerencsés lövésnek, mint Sonntagsjäger. (Vasárnapi vadász, itt kocavadász.) Olyan közel voltak, hogy föl lehetett őket ismerni. Görgey felismervén a bírót, akire haragot tartott, éppen vissza akart fordulni, mikor Fityke a befagyott Durst árkából egy hatalmas tapsifülest ugratott ki, s minden vizsla hatáskörök összetévesztésével, mert őt csak a szimat illeti és nem a végrehajtási hóhér munka, utána iramodván, átkergette a patak jegén a iőcseiek területére. Görgey haragosan füttyentett a vizslának, de az föl se vette, valamely rossz sugallat által ösztönöztetve ment a szomorú végzete felé, mert a következő percben durrant a bíró puskája és a szegény Fityke egyet fordult a saját tengelye körül s fájdalmas vonítással élettelenül összeesett (a nyulat ellenben a fertálymester terítette le). Görgey Pál arcát halotti sápadtság borítá el e látványra, majd minden vér arcába futott. Előreszaladt egy darabon, aztán megállt a pataknál, lekapta válláról fegyverét, és megcélozta a lőcsei bírót. — Ebért ebet! — hörögte egész testében reszketve és lőtt. A bíró egy jajkiáltással a hóra zuhant. Görgey csak ennyit látott az egészből, megfordult és méltóságteljesen, szilárd lépésekkel indult haza. Egy szót se szólt útközben, csak sebesebben ment a szokottnál. A két hajdú némán követte, s alig bírt utána loholni. Egy kis szél támadt. A Nahoreból titokzatos zúgás keletkezett, az elhagyott Durst-patak megint előkerült a falunál, s az innenső partján a megszáradt nádak fázékonyan zörögtek, míg szemben a nap vérvörös gömbje szemmel láthatóan csúszott az ég alján egyre lejjebb, lejjebb. A finom lelkű kutya Beléndek Béninek olvasásra szotytyant kedve, belépett hát a szobájába. Ott meglepődve látta, hogy a karosszókében nagy kényelmesen a kutyája ül. Béni ismerte négylábú társa érzékenységét: ha kizavarja őt a karosszékből, nyüszítve fetreng majd a sarokban. Ezért lélektani cselhez folyamodott. Az ablakhoz lépett, és kikiáltott a kertbe: — Sicc, ronda macskái, sicc! A kutyának sem kellett több, ki a fotelből, fel az ablakpárkányra, vadul csaholva. Béni ezalatt gyorsan elfoglalta a fotelt, és olvasni kezdett. Ez volt az első nap. Másnap megint olvasni akart Béni, bement hát a szobájába, és belesüppedt a karosszékbe. Falta a betűket, de közben a kutyáján járt az esze: milyen előzékenyen tessékelte ki tegnap a fotelből. Hiába, az ember okos tud lenni, nem úgy, mint az állat. Ekkor kinyílt az ajtó, és az érzékeny lelkű kutya meglepődve látta, hogy gazdija a karosszékben ül, újságjába temetkezve. Hátsó felére ereszkedett, félrefordította a fejét, úgy nézte a gazdit. Aztán hirtelen elhatározással az ablakpárkányon termett. Hangosan ugatott a kert irányába. A morgással vegyes csaholást a világért sem akarta abbahagyni. — Vajon mi lehet az? — zárta be Béni az újságot, és az ablakhoz sietett. A kertben egy teremtett lelket sem látott. Megfordult, hogy visszaüljön a helyére. Elképedve látta, hogy a karosszékben már a kutyája ül. Brindzák Darina A HÉT 31
