A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-07 / 10. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY

(37. rész)

A csöngetésre sietett Éva ajtót nyitni. Tudta, hogy Zsófi érkezett a nagyanyjától Somorjáról.

— Szia, mama! Meg sem kérdezed, ki vagyok, csak ajtót nyitsz. És ha betörő volnék?

— A betörők nem járnak teli hátizsákkal, s mindkét kezükben egy-egy táskával. Mit cipelsz, az isten szerelmére? Legalább mondtad volna a telefonba, hogy menjek eléd.

— Nagymama úgy döntött, hogy éhen halunk, ha nem gondoskodik rólunk — tette le a szatyrait és a hátizsákját az előszobában Zsófi. — Meg hogy a költözködés is vendégséggel jár, ezért jól felpakolt, mint mindig.

— Erre igazán nem számítottam, hogy még csomagolás közben is gondja lesz ránk. Azért csak ma este a magunkét esszük, mert vacsorával várlak. Mindjárt ki is veszem a sütőből, mert még odaég. Ez a nagymamaféle sós uborka éppen jó lesz hozzá.

— Vedd ki a süteményt is a táskából! Remélem, nem törtem össze. Uh, micsoda mennyei illat! És ez a konyha! Rá sem lehet ismerni! Te kész varázsló vagy, mama! Mikor varrtad az új függönyt és a térítőt?

— Hát szakítottam rá időt, no. Szaladj kezet mosni, aztán vacsorázunk.

— Vacsora előtt azért szívesen megnézném a szobámat. Majd kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól. Mert a fürdőszoba, konyha meg az előszoba igazán klassz — kiabált Zsófi a fürdőszobából.

Éva hagyta, hogy elsőnek Zsófi lépjen a szobába, aki villanyt gyújtott, körülnézett, és fordulatból az anyja nyakába ugrott.

— Mama! Te valódi varázsló vagy! Hogy ez milyen gyönyörű!

— Azt hittem, a türkiz takaró a heverőn nem fog tetszeni, azért enyhítettem a rózsaszín párnákkal. De valóban jó lett.

— És ez a jópofa ülőke? Ezt miből varázsoltad?

— Nem találod ki? Zsolti heverőjének három epedája egymáshoz erősítve és bevonva. Az üzletben ezerháromszáz korona, így meg csak a huzat került pénzbe.

— Hogy tudtál egy hét alatt ennyi minden megvarrni!?

— Ne gondold, nem az elmúlt héten csináltam. Hanem azóta, hogy Zsolti megírta, rád testálja a szobát, tégy vele, amit akarsz. Gondoltam, az epedákat szétterítjük a padlón, azon elalhat, hogyha hazajön.

— Ez igaz, de azt is írta, hogy legközelebb majd csak májusban vagy júniusban látjuk őt Kisvárdán, az esküvőjén, és nem

hiszem, hogy valamikor is egyedül jön haza, a felesége nélkül, s velem alszik egy szobában.

— Jó, jó, akkor majd ón jövök hozzád hálótársnak. Zsolti meg azzal a magyarországi kislánnyal az én szobámban alszik a l^ótnyitható kanapén.

— Nem a kislánnyal, hanem a feleségével, mama. Hozzá kell majd szoknod, hogy anyós leszel.

— Azt hittem, a héten már megkapjuk az ígért következő levelet, amiben nemcsak megírja, hogy ki az a lány, hanem fényképet is küld róla.

— Hát igen, ezt ígérte, de azt is írta, hogy ez nem lesz egyhamar, mert sok a dolga. Kösz a szobát — jobbról-balról két hatalmas cuppanós csókot nyomott az anyja arcára. — Most nézzük meg a nagymamáét és a tiédet!

— Azokon nincs sok néznivaló. Nagymama szobájában csak új függöny van és föllakkoztattam a padlót. Különben üres.

— Jé, mégis övé lett a volt hálószoba?

— Igen, mert ha mind itthon leszünk, akkor úgyis nálam ül le majd mindenki, ezért választottam a nagyobb szobát magamnak. De itt még rendetlenség van. Nem is győztem volna egyedül, meg sok mindent el kell majd vinni Somorjára, a nagymama lakásába. Berendezett lakást ígértünk annak a tanítónőnek.

— Majd segítek rendbehozni a szobádat. De itt miért nem lakkoztattál?

— Mert nem maradt volna pénzünk a költözésre, meg ahhoz teljesen üres szoba kell. Később fölcsiszoltatjuk és bepasztázzuk, esetleg faltól falig szőnyeget veszünk, de csak jövőre. Idén már nem lesz rá pénzünk. Mégsem mehetünk Zsolti esküvőjére mint a mucsaiak.

— Igaz, valami szuper szerelés kell neked, kalappal, kesztyűvel, ahogy egy komoly anyóshoz illik.

— Ne bolondozz, Szofi, én arra gondoltam, hogy neked kell majd valami csinos ruha. De gyerünk vacsorázni, mert kihűl az étel! Utána meg zuhanyozni, és sipirc az ágyba! Nagyot kell aludnod, hogy reggel frissen ébredj. Holnap kezdődik az iskola.

Kedden reggel már jóval hét előtt megjött Márta két fiatalember kíséretében.

— Ók azok a végzés előtt álló diákok, akik a kiselejtezett bútoraidért hajlandók segíteni a költözésnél. Béla és Gyuri. Magyarok.

— Aztán minek a használt bútor maguknak? — kérdezte Éva, amíg szendviccsel és feketével kínálta őket.

— Nemrég nősültem. Van egy szobakonyhás lakásunk, de bútorunk nincs.

SZERDAHELYI TAMÁS

■i

Megjavítom, átfestem a régi bútorokat, s amíg újra nem telik, az is megteszi — mondta az alacsonyabbik diák, Béla.

— Várunk még valakit? — kérdezte a másik, s csak úgy állva, gyors egymásutánban magába gyömöszölt két szendvicset, és úgy itta a kávét is, egy hajtásra, szinte nyelés nélkül, mintha lyukba öntené. — Nem akarom sürgetni, de kár az időért — hadarta, és fülig pirult a konyhába lépő Zsófi láttán.

— Én már indulok, mert ma torna helyett uszodába megyünk. Majd sietek haza, hogy segíthessek. Csókolom, viszontlátásra! — s ahogy jött, ki is perdült a konyhából, aztán a bejárati ajtó is becsapódott mögötte.

— A tehertaxis telefonált ma reggel, hogy kicsit később jön, mert valami közbejött neki. Őt várjuk. Itt lakik nem messze, a belvárosban, a Tatran-Bednár élelmiszerboltjával szemben, abban a zsákutcában.

— Hát akkor mégis leülök — közölte a langalóta Gyuri, s egy újabb szendvicset tömött magába.

— Lassabban egyen, az istenért, még megfullad! — szólt rá Márta, s egy cigarettát vett elő a táskájából. Megropogtatta, nyomogatta, az ujjai között forgatta, majd a cigarettát tartó kéz felfelé ívelő hirtelen mozdulata, lendületét vesztve, visszahanyatlott.

— Hozok hamutartót — ugrott fel Éva, de Márta leintette.

— Nem fontos, nem gyújtok rá. Leszoktam.

— Leszoktál?!

— Igen. Olvastam az újságban, hogy nálunk, Pozsonyban is van dohányzásellenes tanácsadó. Elmentem megnézni, mi az. Normális orvosi rendelő, egy nagyon kedves orvosnővel. Azt mondta, segítenek leszokni a dohányzásról. Eddig már sokszor próbáltam, de nem ment, mindig visszaszoktam. Talán most, az ő segítségükkel sikerül.

— Hogyan szoktatnak le, hipnózissal?

— Nem. Tekintve, hogy én már nagyon régen dohányzom, tizenhat éves korom óta, a szervezetem hozzászokott a napi nikotinadagjához. Ezt ellensúlyozni tablettát szedek, s naponta többször gargarizálok. Az öblögető az orvosnő szerint olyan érzést kelt majd bennem, mintha cigarettáztam volna. De kutyafülét! Látszik, hogy ő sohasem próbálta. Nagyon undorító lötty az.

— És mióta nem dohányzol?

— Már egy hete. Sőt több, amióta szabadságon vagyok. Bevallom, nagyon hiányzik. De ki kell bírnom, különben nem jövök ki a pénzemből. Pedig másodállás-18 A HÉT