A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-28 / 9. szám
VISSZHANG mennyiben változott meg a gyár élete az utóbbi pár hónapban? — Ami a termelést illeti, abban nincs sok változás. Minden úgy megy, mint régen. Az alkalmazottak fizetése sem változott. Amikor a gyárat átvette a kft, akadtak olyanok, akik azonnal megváltak az üzemtől, mondván ők nem fognak gürizni azért, hogy abból más meggazdagodjon. Meg aztán olyanok is voltak, akikkel a vezetőség nem újította meg a szerződést. De hát ez minden főnökváltáskor így van. A rimaszombati RISO konzervgyár alig öt hónapja van magánkézben. Ez az idő még csak arra volt elég, hogy az új tulajdonosok felmérjék a termékek iránti igényt, megismerjék a piacot. A beszélgetés végén az igazgató keserűen hozzáteszi: az adó, a rendkívül nagy hitelkamatok megnehezítik a vállalkozók dolgát. Minden száz koronából ötvenöt az államé, a nyereségből ötven százalék az adó, a hitelre tizenhét százalékos a kamat. Hogy aztán ilyen relációk mellett hogyan tudnak majd boldogulni, az a jövőben majd kiderül: A játszma még csak most kezdődött. KAMONCZA MÁRTA Gyökeres György felvételei Hegedűs László, a volt igazgató, aki most az egyik tulajdonos OLVASSON MÁS IS Mivel olyan vitába keveredtem (A HÉT, 1992, 1. sz.), amely jó ízlésem ellenére van, nem kívánok a szellemeskedő, demagóg ízű, a lényeget kiforgató, sőt, személyeskedő kitételekre reagálni, csupán néhány megjegyzéssel szeretném lezárni a témát. 1. Ha írásommal bárkit megsértettem, bocsánatot kérek, nem állt szándékomban. 2. Továbbra is vallom, hogy minél több nyelvet kell elsajátítanunk, éspedig minél korábban, fiatalabban — akkor ugyanis egyszerűbb a nyelvtanulás. Ennek semmi köze a nemzeti tudathoz, öntudathoz vagy a "senyelvűséghez", mivel a nemzeti tudat, az anyanyelv magas szintű elsajátítása nem függvénye az egynyelvűségnek vagy a későbbi nyelvtanulásnak, mint ahogy a "senyelvűség" sem függvénye a több nyelv bírásának. 3. Az anyanyelv tökéletesebb elsajátítása érdekében nemcsak az iskolának, hanem a családnak is többet kellene tennie. A nemzeti tudat nem csupán a nyelv függvénye (a skótok!), az erre való nevelés módszereit pedig szintén jó volna átértékelni. 4. A "Maďari za Dunaj!" stb. jelszavakra nem tartom megfelelőnek a fóltéglás mellbeveregetősdit (különösen nem gyermeklapban), mert a hasonló szintű reakció csak teljes balkanizáláshoz vezetne. A méltó válasz csakis az önmérséklet, a higgadt érvelés, a józan magatartás lehet, ezért továbbra is a kölcsönös megismerést, megértést fogom hangoztatni, mivel célravezetőbb. Annál inkább, mert a Priateľ jelentős mennyiségban a magyarországi szlovák gyerekek kezébe is eljut, azok elmagyarosításához pedig ugyanúgy nem vagyok hajlandó hozzájárulni, mint a mi gyermekeink elszlovákosításához. Ha bárki rózsaszínűre festett világnak tartja ezt, a lelke rajta. 5. Mindenki azt látja, amit látni akar. Ettől függetlenül a Priatel’ben a hazai magyar képzőművészek bemutatása immár évek óta hagyomány, valamint a városainkról, vidékünkről, tudósainkról, íróinkról, népi hagyományainkról, regéinkről, történelmi múltunkról szóló cikkek, amelyek rendszeresen jelennek meg a Priatel’ben 1981 óta. Sőt: a fordítási verseny keretében magyar nyelvű szöveg is megjelenik. Netán mindez nem alkalmas arra, hogy a Priateľ olvasóit rávezesse "magyar anyanyelvűk szeretetére, vigyázására, kultúrájuk ápolására, múltjuk, történelmük becsülésére"? 6. Volt ezért elég bajom az elvtársak mindenre kiterjedő gondoskodó figyelmével, s Tóth Elemér alaposan mellétrafál, amikor a kommunisták védencévé nevez ki (akik belőlem, úgymond, "főszerkesztőt kreáltak") — még a kapu irányába sem száll a labda. 7. Megismétlem: a gyermekek megcsappant olvasókedve nem nemzetiségi kérdés — ez világméretű jelenség. S engem nem is az aggaszt elsősorban, hogy milyen nyelven olvasnak, hanem az, hogy mit. Az idevágó fölmérések adatai ugyanis ijesztőek. 8. Végül szeretném fölajánlani a Tábortűz szerkesztőségének, hogy az olvasás kultúrájának emelése érdekében indítsunk közös akciót. Jó volna, ha a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége is támogatná az elképzelést, hiszen a tanítók nélkül nem sokra megyünk. A Nevelés szerkesztősége máris fölajánlotta segítségét, s talán közéleti és kulturális hetilapunk, az A Hét sem marad ki. Hozzá kéne járulnunk ahhoz, hogy gyermekeinket valóban megtanítsuk olvasni (nem az elsős tananyagra gondolok), hogy fölkeltsük bennük az olvasás vágyát — például azzal, hogy vonzóbbá tesszük azt számukra, arra vezetjük őket, meg tudják különböztetni a magot és a pelyvát, s ha sor kerül rá, tudatosan a jobbat, igényesebbet válasszák. Nem kiemelkedő teljesítményre, országos győztesre gondolok, hanem az olvasótábor minél tömegesebb bázisának megteremtésére. Rendkívül nehéz, tudom. De értéssel, jóakarattal hozzá lehet járulni. AICH PÉTER A HÉT 3
