A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-21 / 8. szám
SZABAD IDŐ Csak a földszinten takarított. Elkészítette a beteg számára az ebédet és a reggelit. Carl rendszerint felkapta a tálat és az emeletre sietett vele. Az ételt ő maga fogyasztotta el, majd visszatért a nappaliba az üres tányérokkal. — A nejem azt mondja, hogy ön kiváló szakácsnő, Suzan. — Köszönöm, uram. Cárt néha azon kapta magát, hogy a szokottnál gyakrabban nézegeti Suzant. Egy hétig, két hétig semmi sem történt. Minden reggel és délben Carl felrohant az emeletre. Délután négykor Suzan elhagyta a házat. Carl egy alkalommal elkísérte a buszállomásra. — Mit mondott az orvos? Van remény? — Egy szikrányi sem, Suzan. — Szegényke... sajnálom magát is, Mr. Haley. A magány szörnyű. Én csak tudom... — Mi ketten igazán megérthetnénk egymást. — Elmehetnénk néha a moziba. Magának is szüksége van egy kis szórakozásra... Ezután gyakran találkoztak. Moziba mentek, vendéglőbe, de táncoltak is. Carl rendszerint hazakísórte Suzant. A szobájába is bement. — Nem bűn az, amit csinálunk, Carl? — Nekünk is jogunk van az élethez. — Meddig szenved még Mrs. Haley? — Nem tudom, az állapota nem változik... — Egy örökkévalóságig is eltarthat a szenvedése. Hogyan tovább? Mondja azt a szerelmesének, hogy Helen elhunyt? Mikor lesz a temetés? Orvosi bizonylat nélkül a halott nem hamvasztható, nem temethető el. Sokáig gondolkodott, majd nekiesett Helen ebédjének. Mindent elfogyasztott, az utolsó morzsáig. Az üres tányérokkal visszatért a nappaliba. — Evett? — kérdezte Suzan. — Igen... — Szeretsz te engem, Carl? — Tudod, hogy szeretlek. — Ha ó... ha ő... elmegy..., akkor is mellettem maradsz? — Ez természetes, drágám. — Ez nemsokára bekövetkezik, Carl. — Mi...? Suzan egy pillantást vetett az üres tányérokra. — Ma az ételébe mérget szórtam. Elegendőt ahhoz, hogy megrövidítsem Mrs. Haley szenvedéseit. Cart elsápadt. Ugyanabban a pillanatban görcsöket érzett a gyomrában. Már csak annyit mondott, hogy mit csináltál, te ostoba liba, és lezuhant a szőnyegre. Többé nem mozdult. Ccc... hát nem ronda halál? MÁZSÁR LÁSZLÓ ÉLTETŐ GYÖKEREK Emlékszem, egyszer, amikor még nem köteleztem el magam a mérges gázokat köhögő holmifóle négykerekű járgányokkal, gyalogosan indultam el szülőfalumba. Tallóstól az erdőn át gyalogszerrel vettem az irányt Feketenyók felé. Valami csodálatos élmény volt a gyermekkorom életterét behatároló ismerős tájékozódási pontokkal találkozni. A tallósi erdő sokkal kisebbnek és barátságosabbnak tűnt, mint gyermekkorom éveiben. A Tilosfa ugyanolyan terebélyesen, bár kicsit megroggyanva viszonozta köszönésemet. A beton silógödrök is ott álltak a keresztét bal oldalán, igaz piszkosabban. Milyen mélynek és veszélyesnek tűntek évtizedekkel ezelőtt! Örültem, hogy élnek még a pálmafák — ahogy ezeket a sudár jegenyefákat nevezték nálunk —, erőtől duzzadva törnek az ég felé. Alig maradt valami a két homokdombból, amelyekről tanító bácsink, nyugodjon békében, feltételezte, hogy a tatárok emelték harci célokra. A megfigyelő is — amelynek legtetejére is fel tudtunk mászni annak idején — elhagyatottan, róvetegen nézett a távolba. Mintha megtöpörödött volna... Ahogy baktattam a mezei úton, úgy szakadoztak fel a gyermekkori ólmónyek-esemónyek dűlőkhöz, a Feketevízhez, fákhoz, bokrokhoz kapcsolódva. S elszégyelltem magam, amikor egyegy dűlő neve után hiába kutattam emlékezetemben... Igen, ezt okozza az elszakadás, a világ tágulása, a legszűkebb szülőföld ritka látogatása. S meglehet — ha percekre-napokra-óvekre is — a gyökerekről való megfeledkezés ez?l... Ezek a gondolatok villantak meg fejemben, amikor a szülői ház utcaajtajának kilincsét lenyomva valaki rám szólt: — László gyerek, hát ilyen messze van a második szomszéd háza. Állj meg már pár szóra! Pista bácsi volt az. A magyarázkodó, nem nagyon meggyőző válaszom felszakította bennem távoli-közeli vívódások be nem hegedt sebeit. Hisz az észrevétlenül évekbe torlódó hétköznapok számtalanszor a szülőföld szavával-emlókóvel állították meg a pillanatot: váratlanul felmerülő arcok, véletlen találkozások, felvillanó sajátos emlékek — mindig fájdalmasan idézték a gyökerek szükségét... S amíg megroggyant családi házunk udvarára lépek, ismét szemrehányást teszek magamnak, miért nem marad erőm jobban és következetesen a gyökerekre figyelni! Pedig azok jelentik az éltető erőt. PÁRHUZAMOK Kellemesen langyos pünkösdi éjszaka borul a (szülő)falura, frissen kaszált here és virágzó akácfák bódító illatát szórja szanaszét a Feketevíz felől fújdogáló szél. A jegenyés lombrései között varázsszemmel tekint rám a Hold. Megállók, s mohón szívom tüdőmbe a szmogmentes levegőt. Gépkocsik zaja sem zavarja meg az idillt, sőt, a képet még líraibbá teszi a közelből ide szűrődő nóta: "A kanyargó Tisza partján, ott születtem, oda vágyik egyre vissza az én lelkem...1' Felkapom fejem, s pillanatra-percre úgy tűnik, az időmasina néhány évszázaddal visszavetett engem időben és térben. Hirtelen megérzem, hogy az előző óvtizedekben-századokban is így járt vissza, ilyen érzésektől gyötörvehajtva tért meg kis falujába sok ismertnévtelen földim... Lengő árvalányhajt termő rónák, nyárfások és jegenyések, kanyargó folyók, kakukkfűvel benőtt sírok, akáclombos temetők — nóták és népdalok dallamain keresztül is a szülőföld behatárolói vagytok, a múlt századaihoz való kötődés forrását jelentitek, iránytű is vagytok nekem. így könnyebb szeretve-ragaszkodva újból és újból visszatérni "... ne hagyjatok idegenben, a kanyargó Tisza partján temessetek, akáclombos temetőbe. " — sóhajtja tovább a nóta. Most, hogy újra irgalmatlanul szívembe markol a dal, okát már nem kell keresnem. Egyszerűen sorsomat érintőnek érzem a nótát. Ahogy apám ónekel(het)te egykor, egy-egy ritka pihenőn, valahol a Don partján, vagy a murmanszki fogolytábor legnyugodtabb perceiben, midőn egy időre elült a halálfélelem. Hasonlóképpen ón is, szinte ugyanazokon a helyeken — igaz békeidőben, s szinte félelem nélkül — ugyanazt a dalt ismételhettem el. S lám, a sors furcsasága: a magyar honvédség 81-es tüzérét, a későbbi hadifoglyot, s három évtized múltán a csehszlovákiai magyar diákot a honvágy azonosította. Orgonaillat, s a Feketevíz füzesei vonzották, s a szívből kiszakadt, könnyes szemmel elénekelt "A kanyargó Tisza partján..." igazolta. Ha ezt a dalt hallom — netán holdfénynél, akácosok és frissen kaszált fű illatával —, felsóhajtok, könny csillan a szememben. Hisz ez a dal: érzés. Gyökér, mely a Feketevízhez is, de a Tiszához is köt. Apámhoz és honfitársaimhoz, az élő múlthoz, s rég megtörtént századokhoz is ragaszkodást jelent. A HÉT 31
