A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-21 / 8. szám
GYEREKEKNEK A csillagruha Volt egyszer egy lányka; apja is, anyja is meghalt, s <5 maga olyan nagy szegénységbe jutott, hogy már nem volt egyebe, mint az egy szál rajta való ruhája meg a kezében egy darabka kenyér. Gondolta szegény lányka, ha már nincs senkije, semmije, mit idézzék a faluban; elindult hát, neki a világnak, az egy szál rajta való ruhában s kezében a darabka kenyérrel. Ahogy megy, mendegél az országúton, szembejön egy öregember, meglátja a lányka kezében a kenyeret, és azt mondja: — Jaj, édes lelkem, három napja nem ettem, rettentően éhes vagyok, kérlek, szánj meg egy darabka kenyérrel! A lánykának megesett a szive az éhes öregemberen, s odaadta neki a kenyerét. Ment tovább, egyszer csak lát az út mentén egy didergő kisfiút. Azt mondja a kisfiú: — Jaj, kérlek, szánj meg engem, látod, majd megfagyok itt a hidegben, legkivált a fejem fázik. A lányka odaadta a sapkáját a kisfiúnak, s ment tovább. Ahogy megy, mendegél, szembetalálkozik egy anyókával. — Jaj, édes lányom — mondja az anyóka —, látod, milyen keserves sorsra jutottam, már egy öltő ruhám nincs, amivel a testemet befödhetném. A lányka megszánta az anyót, levette ruháját, ráadta az anyókára, s ment tovább. Ahogy megy, mendegél, talál az útfélen egy öreg koldust; mutatja az öreg koldus a lábát: — Jaj, édes lányom, látod, hogy föltörte a talpamat ez a köves út, menni se bírok tovább, csak ülök itt az útfélen a fagyban. A lányka megszánta a koldust, levetette gyorsan a cipőjét, és nekiadta. Mezítláb ment tovább, de már így, cipő nélkül, nem akart tovább az úton menni, letért hát, be egy erdőbe. Közben beesteledett, leszállt a sötétség. Megy a lányka az erdőben, egyszer csak hallja, hogy valaki sir, siránkozik a fák közt — Jaj nekem, boldogtalannak, egy árva ing nem sok, de annyim sincsen, amivel fázó testemet fedezhetném! A lányka nem is nézte, ki az, mi az; gyorsan lehúzta magáról az egy szál inget amije volt, s odaadta annak a szegény siránkozónak. "Úgyis sötét van, nem lát senki, ellehetek ing nélkül is" — gondolta. Azzal fölpillantott a magasba; látta, hogy egyik csillag a másik után gyullad ki az égen. Aztán mintha az ég megmozdult volna, mintha egy kicsit megrázta volna magát; és a következő pillanatban elkezdtek zizegve hullani a csillagok, s ahogy hullottak, mindjárt össze is fonódtak, s a lányka, aki mindenét elosztogatta, egyszerre csak ott állt tetőtől talpig fényesen, zizegő, csillogó csillagruhában. A derekán pedig csillagkötény volt, és a csillagkötóny zsebében egy halomnyi csillagokból való drágakő; és a kislány soha többé nem látott ínséget, s holta napjáig gondtalanul élt a csillagpónzből. (Grimm meséje) Találjátok ki, hogy mennyi és hány fajta állat van a képen? A MEDVE ÉS A KÁRÁSZ Szunyókált egyszer a kárász a folyócska partmenti vizében. Épp akkor ment arra inni a medve. Nagyon megörült, s mancsával a kárász alá nyúlt, és kidobta a partra. — Ahá... megvagy! — rikkantott örömmel a medve, és már tátotta is a száját, hogy bekapja a kárászt. A kárász megijedt, és könyörgésre fogta a szót: — Várj csak, macikám, nagyon szépen kérlekl Hisz úgysem bírsz befalni egyszuszra. Gyere, versenyezz velem, ki bír többet: te a víz alatt, vagy én a parton. Aki tovább bírja, az győz. Jó? — Hát nem bánom, próbáljuk ki — egyezett bele a medve. Nagy volt a forróság, a nap hétágra tűzött. Legalább megfürdök — gondolta a medve. Amíg én csücsülök a vízben, addigra a kárász úgyis kiszenved a tűző napon. Fogta magát a medve, belevetette magát a vízbe, és leült az aljára. Ült, üldögélt egy ideig, lélegzetet se vett, nehogy az orrlyukaiba menjen a víz. Csupán buborékokat engedett ki néha... Csakhát lehet ezt így sokáig bírni? Egyszer csak kiugrott hirtelen a partra, s élvezettel szívta tele magát friss levegővel. Aztán a kárász után nézett. Él még? Nem él? A kárász csakugyan odavolt, csaknem ájuldozott, de még lélegzett. Tovább bírta hát a szárazon, mint a medve a víz alatt. A medvét ez kihozta a sodrából. Nagy dühösen rámordult: — Te meg csak itt sütteted a hasad a napon?! Nesze! Úgy eltalálta a kárászt a mancsával, hogy majd kiszorult belőle a pára, és léces... belepottyant a vízbe. Attól kezdve széles és lapos a kárász, s kerek, mint a lepény. Amíg össze nem akadt a medvével, gömbölyű volt, mint a léggömb. így mesélik ezt az evenk nép öregjei. Vércse Miklós fordítása A HÉT 27
