A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-21 / 8. szám
OTT JÁRTUNK Kát ívig tartott az Irgalmatlan állapot — amlikazlk Gargaly Irin rolt munka után, éh, tizenöt évesen voltam a családfenntartó. Az orvos ugyan kiállította a papírt, hogy az édesanyám beteg, de ez sem mentett meg bennünket a deportálástól. Gyertyaszentelő napja volt, dermesztő hideg. Két kisebb testvéremmel együtt felkapaszkodtam a teherautóra a bútorok mellé, édesanyámat meg a sofőr mellé ültettük. Estefelé értünk a vasútállomásra. Már több család várakozott a vagonok mellett. Akkor beraktak bennünket egy marhavagonba, és két napig utaztunk a fűtetlen vagonban. Nem volt ülőalkalmatosság, fáztunk, éhesek, szomjasak voltunk. Aztán egy cseh városka állomásán kiszállítottak bennünket. A váróterem felé irányítottak. Ott áldogáltunk tehetetlenül, megalázva az ismeretlen vasútállomás ütött-kopott várótermében. Aztán jöttek a cseh gazdák, és mint piacon az állatok között, úgy válogattak közöttünk is. Persze, a mi családunk nem kelt el. Kinek is kellett volna egy beteg asszony három kiskorú gyerekkel? Ismét felraktak bennünket a marhavagonra. A következő állomáson már a férjem családja — a férjem akkor még csak udvarolt nekem — felkarolt bennünket. így aztán velük együtt egy mladéjovicei gazdához kerültünk. Ritka rossz ember volt a gazdánk. Mindig hangoztatta: nem szereti sem a németeket, sem a magyarokat. És bizony ehhez mérten is bánt velünk. Én harmincöt tehenet gondoztam. Takarmányoztam, ganajoztam, fejtem őket. Hát bizony kemény munka voltl Két évig tartott ez az irgalmatlan állapot. Akkor aztán az unokatestvéremmel visszaszöktünk a falunkba. Közben az édesapám, aki mint már említettem Amerikában volt, írt az amerikai konzulátusra, és kérte, hogy az édesanyámat meg minket szállítsanak haza. Úgyhogy nemsokára szökésünk után édesanyám kapott egy vagont, amibe belerakhatta a bútorokat és hazajött. Abban az időben majdnem száznegyven lakosa volt a falunak. Tizenegy családot telepítettek ki Csehországba. Ezek közül, szinte mindenki visszajött. Amikor mentünk ki a faluból, az egyik ismerősünk azt írta Amerikába a rokonainak, akik szintén a faluból vándoroltak ki, hogy az egeket hasogatta a sírás. — Akkor még teljesen mások voltak az emberek — veszi át a szót a nyolcvanéves Galo Ferenc. — Jobban együttéreztek azzal, aki bajba került. Akkor még kérem, nem hiányzott az emberekből a felebaráti szeretet. Mindenki dolgozott a maga kis földjén, nem törődött a másikkal. Ha én míg agyazar fiatal lahatnik! — ábrándozik Galo Faranc Ellenben ha valaki bajba került, rögtön megkérdezte, miben segíthetne. Most megl Az emberek jobban örülnek más bajának, mint a saját szerencséjüknek. Mellettem Irén néni is egyetértőén bólogat: Bizony, más világ volt akkori Szegényebbek voltak az emberek, jobbak és tisztességesebbek. — A szövetkezetesítés előtt a faluban 176 marha volt, 400 juh, 30 pár fogat (ökör, ló), azok mind a lévárti legelőre jártak, és elég volt az a terület. Most meg a derecski és a lévárti határ együtt is kevésnek bizonyul annak a pár marhának, ami még van a faluban. Ha még egyszer negyven-éves lennék, megmutatnám hogyan kell gazdálkodnil — teszi hozzá Galo Ferenc. A totalitárius rendszer ebben a kedves, kis gömöri faluban is megtette a magáét. Elvette a paraszttól a legnagyobb kincsét, a földet, megtépázta az emberek önérzetét, hamis értékrendszert állított fel. A tisztességes ember pedig minduntalan alulmaradt a tiszteségtelen világgal szemben. Szerencsére, azonban még az idősebbekből nem sikerült teljesen kiölni azokat a tulajdonságokat, amelyek oly jellemzőek voltak valamikor a falu emberére. Ők még őszintén elmondják azt, ami a szívüket nyomja, ha idegen vetődik feléjük, szívesen útba igazítják. A fiatalok? Azok többsége a kedves, kis falut, a falusi életet felcserélte a közeli város valamelyik szürke lakótelepének szürke betonkalitkájára. KAMONCZA MÁRTA Gyökeres György felvételei A választópolgárok egyhangúlag a falu aradat! nava mai lati voksoltak — mondja Halász Márta, a polgármester A HÉT 3
