A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-02-14 / 7. szám

Rimaszombat főterén Talán Lyka Károly műtörténész mondta ki Ferenczy Istvánról elsőként, hogy tőle kell számítanunk mindazt a szobrá­szatban, amit nemzeti művészetnek neveznek. A múlt század művészettör­ténetében nagy és fontos szerep jutott neki, mindannak ellenére, hogy nincse­nek monumentális köztéri szobrai, és nem voltak nagy pompával megnyitott kiállításai... Ferenczy István Rimaszombatban született a tizennyolcadik század alko­nyán, 1792. február 23-án, kerek 200 esztendővel ezelőtt. Polgári családból származott, édesapja lakatosmester volt, de szorgalmával és becsületes­ségével felemelkedett a kisvárosi sze­­nátorságig. Két fia volt: Józsefet pap­nak szánta, Istvánt pedig az öröklött ipar, a mesterség tanulására küldte. Node, annál többet szánt gyermeké­nek, a mesterség elsajátítása mellett irodalmat, történelmet és latin nyelvet is kellett tanulnia. Puritán református családban nőtt fel, később apja műhe­lyében tanulta a mesterséget. Ámde 1810-ben már a hagyományos, tapasz­talatszerző vándorútra indult, és Pesten állapodott meg. Az első lépéseket a Pásztorlányka (részlat) művészet felé Rauschmann János rajz­iskolájában tanulta. Négy esztendő múltán Becsben ta­láljuk a művészetek iránt rajongó ifjút. Jól választott, hiszen azokban az évek­ben (1814) Bécset tartották a világ közepének, és nem csak művészeti szempontból. A monarchia fővárosá­ban végleg eldöntötte, hogy tehetségét a szobrászat felé fordítja. Akkortájt a képzőművészet, de külö­nösen a szobrászat szellemi központja Rómában volt. A római utat gyalogszer­rel három hónap alatt tette meg, és 1818 nyarán fáradtan megérkezett a csodás városba. Nyomban jelentkezett Canova mű­helyében, de nem fogadták be az ismeretlen magyart. A dán Thorwald­­sen azonban megkönyörült a megfá­radt ifjún, és helyet adott neki műhelyé­ben. Az ifjú magyar azonban továbbra is Canováórt rajongott. Rómában Ferenczy nagyon sokat tanult, különösen a portrészobrászat terén mutatott fejlődést és szerzett rutint. Hamarosan megalkotta Csoko­nai mellszobrát. Alkotás közben mind­végig arra törekedett, hogy a nemzeti viselet félreérthetetlenül tükrözze és hirdesse, hogy a szobor magyar költőt ábrázol. Talán annak köszönhetően — miután József nádor 1819-ben Rómá­ban járt és látta a szobrot — évi 350 forint ösztöndíjat rendeltek neki. Másik nagy alkotását a "Pásztorlány­­káť (eredeti nevén A Szép Mestersé­gek Kezdetét) már Canova segédleté­vel, azaz irányításával végezte. Rómá­ban készített kisebb munkákat is, köz­tük egy érmét mintázott Hunyadi János és László emlékére. Hat esztendő után, 1824-ben tért haza Rómából, és Budán telepedett le. Sokan támogatták, sokat dolgozott, de sajnos sok alkotása, különösen portréi elvesztek. Sok-sok portrét készített, köztük Kazinczy Ferencről is. De saj­nos nem tudott továbblépni, különösen a figurális művészetének gyöngéi mu­tatkoztak, talán hiányzott neki a római műhelyek légköre, ami bizonyos szak­mai bizonytalanság felé sodorta. A művészeti gondokon túllépett, és 1834-ben függetlenítette magát, a vár­ban házat vásárolt, de idővel megszűn­tek a főúri megrendelései. Mindannak ellenére jól ment sora, szép pénzeket Csokonai mellszobra kapott szobraiért. Ámde a harmincas évek derekán hirtelen fordult a kocka, máról holnapra anyagi gondok aggasz­tották, a szobrászatból alig tudott meg­élni... Szóljunk azonban inkább arról, hogy Ferenczy Istvánt az apróbb alkotásain túl mindig foglalkoztatták a nagyobb művek, nagyobb alkotások lehetőségé­nek vágyai. Azok egyike volt a Mátyás­emlékmű gondolata, a Mátyás-szobor terve. Az emlékmű kivitelezésének sor­sa lényegében ott dőlt el, hogy nagyon kevés pénz gyűlt össze, ami egy köze­pes méretű lovasszobor költségeire sem futotta volna. Hétéves küzdelem után 1846-ban végleg felhagyott szobortervével, elad­ta budai házát, feloszlatta műtermét, és hazaköltözött szülőföldjére, Rimaszom­batba. Élt még kilenc esztendeig, csendben és békességben visszavo­nultan. Haláláról (1856. július 4.) csak apró hírekben számoltak be az orszá­gos lapok. Rimaszombatban temették el. Ha arra jár és Rimaszombat főterén megfordul a vándor, a református temp­lom tornyának déli falához épített Fe­­renczy-kriptát és impozáns mellszobrát nyilván nem kerüli el. Ne feledjük, Ferenczy István bár szerényen, de teljesítette a nemzeti művészet megte­remtésében vállalt feladatát! MOTESÍKY ÁRPÁD

Next

/
Thumbnails
Contents