A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-14 / 7. szám
OLVASTUK ÉHSÉGSZTRÁJK — tizenötezerért — Akarsz tizenötezret keresni? — kérdezte egy férfi a demonstráló tömegben az egyik fiatalembertől Pozsony főterén. A tüntetők ordibálásukkal éppen a nyelvtörvényt támogatták. Mindez több mint egy éve történt, és a fiatalember beleegyezett... Aztán Jozef Markuš és a Matica slovenská több képviselője jelenlétében aláirt egy nyilatkozatot, amelyben az állt, hogy tizenötezerért hajlandó éhségsztrájkba lépni a szlovák nyelvért A fiatalember megtartotta a szavát, de a "maticások" nem. Vérében nagyon veszélyesen megemelkedett az acetón szint, az ígért jutalmat azonban soha még csak nem is látta. Nemrégiben kapott egy meghívót a Maticától. A negyven ember közül, akik szintén a "Na Slovensku po slovensky" jelszóért éheztek — az ünnepélyes találkozóra mindössze tizenkettőn jöttek el. Ajándékot is kaptak: saját fényképük xerox-másolatát az éhségsztrájk idejéből. Sem a fiatalember, sem a kollégája — aki szintén aláírta, hogy 15 ezerért éhségsztrájkot folytat — nem mertek kérdezősködni a pénz felől. Megtudták viszont, hogy a Matica gondol velük, és újabb akciók esetén ismét számít rájuk. Ha a nemzetnek véletlenül újra szüksége lenne segítségre. Nem sokkal azután, hogy az így kisemmizett éhségsztrájkok) kiöntötte bánatát a NYEE-irodában, ujfent sztrájkba lépett — ezúttal az önálló Szlovákiáért. — Munkanélküli, tőlem is azt akarta, hogy valamiképpen segítsek rajta. Mivel ezt nem állt módomban azonnal megtenni, később már nem jelentkezett — mondja Gustav Matijek a PDU—NYEE-ből. — Ahol nincs vádló, ott nincs vádlott sem — feleli Ladislav Pittner, szlovák belügyminiszter, amikor afelől érdeklődöm, hogy foglalkozik-e valaki a "tizenötezres" esettel. A kéthetente megjelenő diáklap, az ECHO — amelyik bizonyára felvállalta volna ezt az esetet is, hiszen éppen elégszer fricskázta meg a "nagy nemzeti nacionalizmust’ — olvasók hiányában megszűnt. — Az újság megszűnését fölöttébb jellemzőnek tartom. Azt mutatja, milyen állapotok uralkodjak ma Szlovákiában — mondja Milan Žitný, a volt főszerkesztő. Pozsonyban a Matica "tizenötezres" ténykedése nem vált ki felháborodást. Még az újságírók sem érdeklődnek iránta. Ladislav Snopkót, a szlovák kulturális minisztert kérdezem, hol tart az ellenőrzés a Matica slovenskában. "Ha a tizenötezret nem fizették ki az éhezőknek, nem találhatunk semmit, és nem is tudunk semmit bizonyítani." A szlovák miniszterelnök, Ján Carnogurský titkárságán ül a "megvesztegethetetlen" óhsógsztrájkoló, Peter Potocký a konzultánsával. Potocký egy újdonsággal áll elő: misztikus éhségsztrájkba kezd Szlovákia kultivált elszakadásáért. Éhségsztrájkja egyetlen politikai pártot se szolgálna. — A miniszterelnök hívott meg, és közölte, hogy az elképzelésemet rokonszenvesnek tartja. — Nem mondta, hogy hagyja abba az éhségsztrájkot? — Nem, szimpatikusnak találja az ötletemet, csak az egészségemért aggódott. Azt válaszoltam rá: Gandhit sem akarta senki lebeszélni, hogy hagyja abba. Potocký urat a forradalom előtt mint pszichopatát gyógykezelték. Még azóta sem talált munkát. — Az, hogy egy évvel ezelőtt éhségsztrájkot folytattam, segített. Tudták, hogy kapcsolatban állok a miniszterelnökkel, így aztán, mintha dolgoztam volna, megkezdték a munkanélküli-segély folyósítását. Most talán szociális segélyt kapok majd. Az éhsegsztrájkolót mindenhova elkíséri a konzultánsa—legalábbis így mutatkozik be. — A továbbiakban ón nyilatkozom! Potocký úr már hót napja nem evett, így egyoldalú intellektuális fölény léphetne fel! — mondja. Aztán előad egy történetet arról, hogy az éhségsztrájkolóknak sokkal nehezebb, mint például tojást dobálni az elnökre. Még a zsidókérdést is megvilágítja: — A zsidók ellen nincs semmi kifogásunk akkor, ha nem szlovákoknak adják ki magukat, és ha nem ártanak a szlovákoknak. — Hogyan ismerik fel, hogy valaki zsidó? — A nemzet felismeri! A háború előtt Szlovákiában több mint 120 000 zsidó élt, a számuk ma jóval kevesebb. Megkíséreltem vagy hatot megszólaltatni közülük. Valamennyien kedvesen elutasítottak, mondván, nem akarnak bekerülni az újságba. Mindössze egyikük ámít el annyit, hogy elutazik Szlovákiából. Örökre. — Látogasson el hozzánk gyakrabban, ha tetszik itt magának! — szól utánam az elárusítónó az egyik pozsonyi cukrászdában. Szinte meglepődöm, hogy miközben a levegőben lóg a föderáció szétesése, milyen kedves és illedelmes hozzám mindenki. A téren, a terpeszkedő partizánoknál viszont az egyik asszonyból csak úgy sistereg az ellenszenv: — Maguk el sem bírják képzelni, mennyire megosztottak, mennyire szótmartak már bennunketl Természetesen a esetiekről beszól. Közben egy férfi azzal a hírrel érkezik a hattagú csoporthoz, hogy Pozsonyban újabb cseh vállalat terjeszkedik. — Ukrajnával kellene szövetkeznünk — mondja valaki. — Az oroszokkal? Azt talán mégse! — Qe igen, jobban járnánk! — Es Kárpát-Ukrajnával nem lehetne? — Drága asszonyom, hisz ott csupa zsidó él, és ráadásul még szegények is. Gazdagabb szomszédot kellene választanunk. — Bárkit, csak a cseheket ne. Há egyet is látok közülük, már rosszul vagyok! — visít fel az asszony, aztán rám mosolyog. Valószínűleg szeretetreméltónak talál... A Kultúrny život szerkesztőségéből szeretnék telefonálni, mert az utcai automatákkal nem volt szerencsém. Megdöbbent az itteni kollégáim barátságtalansága. Aztán megértem, miért olyan ellenszenvesek. A két szerkesztőségi telefon egyikót lefoglalom... Pozsonyban még nincsenek telefonkártyákkal működő készülékek... A Fórum szállóból is udvariasan kitessékelnek, mondván, csak a vendégek használhatják a telefonjukat. A Carltonban sem járok sikerrel. A telefonos kisasszony ugyanis csak reggel és délután dolgozik. A szallodaszobámban egy férfit találok. Egyáltalán nem zavartatja magát. A lámpákkal bíbelődik, cseréli őket. Csodálkozom, hiszen a régieknek semmi bajuk, jól működnek, a szállodát meg rövidesen átépítik... — Az igazgatónő rendelte el — mondja a férfi anélkül, hogy rám nézne. Aztán elmegy. Csak az új lámpák ragyognak a szerényen berendezett szobában... A Mladý svét nyomán: Tóth Edit A HÉT 5
