A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-07 / 6. szám
Lawrence Betts Ma te, holnap én Megmarkoltam a tőrt és döftem, többször. Milyen egyszerű. Mabei tehát halott. Az ón drága hitvesem már nem szorongatja a torkomat, szabad vagyok! Hirtelen minden összemosódott a szemem előtt. Megöltem Mabeit, aki az ágyában heverészett, de a tőrömről eltűntek a vérfoltok. Óvatosan lehúztam a takarót. Néhány párna és Mabei parókája. Hol van Mabei? A nappaliban tartózkodott. Az én legkedvesebb karosszékemben valami olcsó krimit olvasott, a Csöndes halált Val Edwardstól. — Mabei, miért nem vagy az ágyban? — Ne ordíts, Frank — válaszolta Mabel. — Ha nagyon érdekel megmondom: nem akarom, hogy ma este meggyilkoljanak. Legalábbis ma este nem. — Miről beszélsz? — Mit dugdosol a hátad mögött? Csak nem egy tőrt? A tőrről beszélek, amelyet leemeltél a vadászfegyverek mellől, a falról drágám. — Te tisztára megbolondultál — motyogtam sután, és ügyetlenül kiejtettem a kezemből a tőrt. — Hát nincs igazam, édes? — Te is tudod, hogy betelt a pohár — ordítottam. — Én boldog vagyok melletted, édes Frank, ez a kritikus fázis majd elmúlik, ebben szenved manapság a legtöbb úriember, de nem sokáig. Most azt hiszed, hogy a szerelem elmúlott, már nem szeretsz, de ne aggódj, elmúlik minden, édes. Miért nem próbálsz meg alkalmazkodni? — Miért alkalmazkodjam ón?! — Nekem eszem ágában sincs lemondani rólad. Attól a pillanattól szeretlek, amióta megpillantottalak még gimnazista koromban. Te vagy a legszebb valami, amivel életemben találkoztam. Őszülő halántékoddal még vonzóbb vagy, édes. Néhány pillanatig némán álltam az ajtóban. — Frank— szólalt meg végül Mabei —, álmos vagyok. Az a gyanúm, hogy a hálószobámban nagy a rendetlenség. Tegyél mindent vissza a helyére. Nem sokáig mertem a szemébe nézni, engedelmesen elkotródtam, és 30 A HÉT összekapartam az ágyát. Michelle, a gépkocsijában várt reám a villa előtt. Michelle, a csodálatos testű titkárnő, aki tudja, hogy mitől és miért szenvedek olyan sokat. — Hol a hulla, drágám? — A karosszékemben ül, és krimit olvas. — Csak nem akarod azt mondani, hogy... Előadtam gyorsan a történteket. — Ő mindent tud rólunk, Frank. Megpróbáltam megnyugtatni, de nem sikerült. Michelle hűvösen megcsókolt, és gázt adott. Én visszatértem a villába. Mabei a hálószobából szólított. — Gyere, Frank, siess. Az ágyában feküdt, és az ajkait nyaldosta. — Gyere, édes... várlak. A tekintetünk megint összevillant, de mint mindig, ezúttal is Mabei győzött. Nem tehettem ellene semmit. Másnap néhány szót váltottam Michelle-lel. — Mikor próbálod meg újra, Frank? — Mikor is? Megvan: pénteken. A pénteki nap a gyilkosoké. Ezen a napon a vállalatban muri lesz, amelyre az alkalmazottak élettársait is meghívják. — Na és? — A4, emeletről gyönyörű kilátás nyílik a városra — mondtam és megmutattam, hogy Mabei milyen ívben repül majd le a mélybe. Michelle tapsikolt örömében. — Te olyan okos vagy, Frank. — Szép tőled, hogy elhoztál erre a bulira — áradozott Mabei, és szerelmes pillantásokat vetett rám. Én megmondtam, hogy beszélni szeretnék vele, de Mabei nem akart meghallgatni. — Hát akkor legalább engedd meg nekem, hogy megmutassam az irodahelyiségeket. Menjünk a 4. emeletre. Meglepetésben lesz részed, drágám. Michelle még látta, amikor Mabeit betuszkoltam a liftbe. A 4. emeleten sötétség, sehol egy árva lélek. Mabei markába nyomtam a poharamat. — Megkeresem a villanykapcsolót — mondtam. — Nem szükséges, az ablak mellett mindent látni. Ma este minden kívánságom teljesülni látszik. Az ablakhoz léptünk. Bevallom, az éjszaka csodálatos volt. Az égbolt tele csillagokkal. — Nem szippantanál a tüdődbe egy kis friss levegőt? Mivel Mabei nem ellenkezett, kinyitottam az ablakot. — Ó, Frank... milyen gyönyörű az éjszaka. Emlékszem... voltak nekünk is csodálatos éjszakáink. Egyszer... Nem hallottam a mondat végét, mert teljes erőmből meglöktem Mabeit. Biztos voltam a sikerben, de megfeledkeztem arról, hogy az én drágámat valamikor régen, még a gimnáziumban dzsúdóbajnokként ünnepelték. Egyszerre csak átrepültem a vállán, és máris az ablakpárkány szélén találtam magamat. Mabei elégedetten mosolygott. — Miről akartál beszélgetni velem, édes? — Mabei, nehogy eleresszl... — Meg akartad mondani nekem, hogy mennyire szeretsz? — Mabei, végem van!... — Ne aggódj, Frank. Nem lesz
