A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-07 / 6. szám
GONDOLKODÓ AZ IDŐ Ablakom magasában fekete varjak eveznek. A keményen süvöltő ószaki szél meg-megdobja a sötét madarakat, s ha szembe fordulnak vele, röptűket megakasztja. Ilyenkor aztán egy oldalbillenéssel zuhanórepülésbe váltanak, és eltűnnek a szemem elől. Amikor pedig már alig képesek dacolni a tél szelével, rátelepszenek arra a két szerencsétlen diófára, amelyet valami csoda folytán megkíméltek, vagy ittfelejtettek az egykori kassai utca strázsáiból. Napok óta ezt látom, valahányszor ideülök az íróasztal mellé, s napok óta igyekszem e fekete varjú-magány küzdelmének jelentéseit megfejteni, de nem jutok semmire. Sem a varjakkal, sem a magánnyal, sem magammal. Holott, ha hajnalonta felriadok, a fél-éber, fél-alvó állapotomban is ezeket a széllel szemben evező-zuhanó madarakat látom. A látszat-könnyedségüket s a látszatsúlyosságukat. Külön az egy madárét, de ugyanakkor a csapatét is, amely most a védekezésben egységes. Ószidóben pedig — fölkavarogván az egekik — a bőség "varjúlakodalmának" csodálatos suhogó-zuhogó életröpte és méltósága lényegül ugyanazzá. Az őszi vetések s a még letöretlen kukoricatáblák felett a rekedt varjú-szó; a jelenlét igene, a megmaradás igene, az egymásrautaltság igene! Távolról — távolról az időben is — nézve és hallgatva ezt a monotóniát, folytonosan arra kellett és arra kell gondolnom, hogy az ón hangom is — a mi hangunk is — valahogy így verdes e tájban s e táj felett: rekedten, megfeketedett tónusaival — magányosan és magára hagyatottan. A volt idő fehérsége és feketesége. Egy síkság. Vagy maga a síkság, az érintetlen; a gyermekkor síksága. Az emlékezet őrizte kettős, belső végtelenség. Ami a verdeső, fekete szárnyak alatt elsuhan. A mozdulatlanság és a mozdulatlanság látszata. Mintha az egész halott volna, élettelen és tórtelen. De ez nem igaz! Mert a végtelennek látszó fehérség alatt horhosok pihennek, árkok húzódnak, erek, sédek, csermelyek, nádas holtágak, szőlősorokkal megtűzdelt lankák, domboldalba vájt mély pinceüregek, sárfalak, nádtetők, utcák, terek és — temetők... Az idő árkai! Az idő labirintusai, amelyek úgy vannak, hogy nicsenek. Illetve nincsenek mindenkiben, de: lehetnek. Azok a mélységek és ÁRKAI vonulatok, amelyek egy közös élményből erednek. Mert kétségtelen, hogy vannak ilyen élmények is! S ez is megélhető és megmutatható, amiként az egy emberé is — külön és másként. A maga másságával és másságában. Hétköznapjaival, hétköznapi szépségeivel és kínjaival. Csontig maró tragédiáival — ha a feledés omladéka nem temette maga alá az egészet. Hát igen! Ezért történik lényegében minden — hogy ezt megakadályozzam. Vagy hogy az évtizedek betemetett árkait kitisztítsam, s láthatóvá tegyem — magamban és magamnak legalább — ami elveszettnek tűnt... A meglebbenő varjúszárnyak egyszeriben kibomlanak, s a távolból mintha valaki integetne: "Gyere már haza, mert megvesz az isten hidege..." — De hiszen ón nem is fázom... Mire kimondanám a tiltakozás szavait a látomás eltűnik, tovasuhan. Holott egy pillanatra, a pillanat egy töredéknyi idejére mintha dédnagyanyám arca tűnt volna elő a messzeségből, mintha az ő hangját hallottam volna... De ahogy újragondolom, tudatosul, hogy az egész a lehunyt szem mögötti tér csalafintasága: azt mutatja, amit látni szeretnék. Lebbenó varjúszárnyat, a szüle féltő-hívó szavait, a ma is fénylőket, a soha el nem veszőket, a soha el nem veszíthetőket. Ezek felé az évtizedek felé közeledve — vagy inkább hátrálva? — döbbenek arra, hogy ón a repülésben soha nem a magasságot éltem meg, hanem a mélységet. Azt hiszem, a kettő közötti különbség érthető és világos mindenki számára. Érthető, vélem én, hiszen ami következik — következhet — a harmincas és a negyvenes évek fordulóján volt jelenidejű, s lett mára meg íratlan történelem. Fólretolt felesleg, tehertétel, "zavaró elem". Nem mondható, nem értékelhető, kiiktatott regionális térés esemónyzóna. Közel egy millió ember sorsa, akkori jelene, mai múltja tétetett kettős zárójelbe: jövő nem létezett. Olyan "jelenben" kellett élni, amelyben nem volt jövő. Mintha megszűnt volna az idő — még fogalomként is! Persze, ezt a "jövőtlen jelent", ahogy később egy versemben írtam, ma tudom így. Amikor megéltem, ugyanúgy nem éreztem terhét, amiként a rám nehezedő felhőoszlopát sem érzékelem. Ami ott és akkor izgatott vagy izgalmas volt számomra, az a háború fogalmába sűríthető öszsze. Ám az sem úgy, amiként később megtanultam, hanem úgy mint kaland. Kaland mint például a vadászat legmélyebb, atavisztikus megléte — bennünk-léte — és megélése. S a könnyedség, amely az akkori jelenidőt áttetszővé varázsolta. De lehet, hogy ma csupán e könnyedség látszatára emlékezem, s amit most annak érzek, akkor egészen más volt. Valami, aminek már nem tudom a nevét — de hát akkor sem tudtam! —, vagy ami egyszerűen megnevezhetetlen, s magából a kalandból következik. Abból ami — látszatra — önmagától lett olyanná, amilyennek ismerni véljük. De: ismerjük-ó valóban a bennünk lévő utóbbi öt évtizedet?! Ismerjük-ó azt a fólszázados kalandot, amely az idő árkait mélyítette homlokunk mögé — és a homlokunkra?! GÁL SÁNDOR FELHŐOSZLOP A HÉT 5 NAGY ZOLTÁN ILLUSZTRÁCIÓJA
