A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám
EGTAJAK Í$Í%x: ÁSGÚTHY ERZSÉBET Kelemen Krisztina A Várhegy felett kihívóan kéklik az ég. Lenn a folyóparton már bomlik a tavasz. Zabolátlan mohósággal tolakszik a kabátom alá, a háztetők fölé, az orromba, a számba, a tüdőmbe... Fulladozva habzsolom ezt a fanyarszagú, föld ízű mámort, a fülem zúg, apró, tüzes csillagok táncolnak a szemem előtt. Pattanásig feszült bennem egy ismeretlen erő. Kiáltani szeretnék. Hangosat, nagyot! Magasra nyúlva állok a dombtetőn. Felkiáltójel vagyok az ég felé? vagy egy óriásmadár, amelyikben most bontakozik a repülés ősi ösztöne?... Nagyot lendült a karom, futásba oldódik a lábam: hirtelen irammal nekivágok a Várhegy oldalának. Futok, futok, jóleső, szilaj eloldózottsággal s egyszerre lihegve, remegve megtorpanok a régi Papkert előtt. Hirtelen kicsi leszek. Egyszerű és régi tavaszok gyermeke. Szerényen összezsugorodom, mint a vásári sípoló duda, amelyikből kiengedték a levegőt. Istenem a régi Papkert!... — Papkert — simogatom a szót most hangtalanul, puha, meleg ajakkal. — Papkert! — mondom ki hangosan is s a hang tavaszi ürességgel, üdén szökik a magasba. Kicsit kongva csendül, érezni rajta, hogy még nincs levél a fákon, amiben megakadna. De fa sem nagyon akad a közelben. Legnagyobbrészt frissen ásott meszesgödrök és cementes hordók terpeszkednek a régi, kedves ágyások helyén. Hátrább az öreg platánok sötétlő kanyarodói közt már modern villák tarkállanak kacéran s csak nehezen tudom összeszedni a gondozatlan utak és tisztások régi képét. Papkerti Te gyermekkori és titokzatos drága dzsungel! Hirtelen elszállt tavaszok terhétől lesz nehéz a szívem: nyíló bazsarózsabokrok, titkos búvóhelyek, meleg jázmin- és gyantaszag, éretlen gyümölcsök íze, selypítő becézések, cserebogaras alkonyok emléke rohan meg... S lehunyt szemem előtt egyszerre megjelenik öt kedves árnyék: Az öt Kelemen nővér. Az egykori híres, szép Kelemen-lányok, amint kora tavaszi délután vagy napsugaras őszön, fantasztikusan lobogó uszályaikkal méltóságteljesen — mint ünnepélyes darvak vagy rejtelmes, sötét hollók — lassan húznak az ősi Papkert felé. Én már csak így ismertem őket: özvegyen és a múltba nézőn. De megyeszerte ünnepelt hírük emléke még ott kísértett a 16 A HÉT családban, mialatt felnőttem és tapasztalataiknak gazdag tárházán nevelkedett az egész Papkert női ifjúsága. Uralkodó családnak születtek a Kelemenek. S uralkodtak is. Már nem is mint család, de mint dinasztia. Öntudatlanul-e vagy titkos megegyezéssel? — egymásközt is betartottak bizonyos uralkodói formát. Családi tanácskozásuk, eszmecseréik lebonyolítása, felvonulásaik, asztalbontásuk sorrendje minden esetben ugyanolyan törvények szerint történt. A Papkertben is mindegyiknek megvolt a maga külön helye, s még véletlenül se cserélték volna fel őket. Úgy ültek ott napszálltakor a merev derekú fapadokon, sötét lepleikbe burkoltan, mint nagy, álmos galagonyalepkék a málnabokrok tövén. Mennyi titokzatosság és milyen gazdag emlékű múlt kísértett ilyenkor körülöttük! Éhesen szimatoló orrcimpákkal, hang nélkül lesve, ilyenkor eresztettük útnak kamaszkorunk zabolátlan fantáziáját egyegy elhullajtott szó vagy eltévedt mondatfoszlány után. Ültek a Papkert elnyúló árnyai között, mint öt özvegy királyné. S a királynék közt a legkirálynóbb: Kelemen Krisztina. Messzenéző szürke szeméből még akkor is, a fátylak mögül is, valami rejtelmes világnak elmentett szépsége üzent, s bár keveset beszélt és hozzánk gyerekekhez csak ritkán szólt, mégis benne érezzük meg leginkább fókezhetetlen ifjúságunk visszhangját. Órákig elült hangtalanul szokott helyén, de az alkonyi szürkületben néha felemelkedett s hosszú, imbolygó lépteivel nekivágott a homályba vesző kertnek. Tűnődő nyugtalansággal rótta a kígyózó utakat s mi messziről bujkálva lestük érthetetlen és titokzatos vándorlását. Néha megállt a deszkapalánk előtt s kutatva nézett sokáig
