A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-31 / 5. szám
maradékát. Kihörpintette, aztán cigarettára gyújtott. Nem nézett Évára, a gyufásdobozzal játszva kérdezte: — Hogy vagytok, hogy éltek Zsófival? — Köszönöm, jól. Mit lehet erre felelni? Jól. Nincs semmi bajunk, hál' istennek egészségesek vagyunk. Nyugodtan, békességben élünk. O tanul, én meg dolgozom. Kevés a pénzünk, de kevéssel is beérjük. Zsófinak nincs egy szabad perce sem, mégis azon töri a fejét, hogy jó lenne még egy nyelvet tanulnia a német és az angol mellett. És dzsúdózni akar. Hogy kíséret nélkül is biztonságban érjen haza színházból, moziból. — Igaza van. A nyelvtanulással is, meg a dzsúdóval is. Minél több nyelvet tud, annál többször ember. De aki nem tud verekedni, a szó valódi és átvitt értelmében is, az nem jut semmire, azt eltapossák — mondta határozottan a férfi, aztán megkérdezte: — És te? — Én?... Dolgozom és várom a fiad leveleit. — Elégedett vagy a munkáddal? — Azt nem mondhatnám. Éppen azon töröm a fejem, hogy beiratkozom egy számítógépes tanfolyamra. Meg angolra. Csakhogy... — Mi a baj? — Semmi különös. Nem tudom befizetni a díjat. — Nem gond. Ne tiltakozz, ha végighallgatsz, magad is rájösz. Tegnap már elkezdtünk róla beszélni: rendeznünk kell végre a kettőnk dolgát... Ne szólj közbe, légy szíves! Nehéz erről beszélnem. Éva hallgatott. Zsolt kért egy konyakot a pincértől, csak aztán folytatta: — Anyám és a nővérem nem tudnak róla, hogy van valami probléma közöttünk, azért kellett nálad aludnom. Az asszony nem kérdezte, hogy a többi napon hol aludt. Igyekezett érzelmek nélkül végighallgatni a férjét, s meglepődve állapította meg, hogy szinte közömbösen hallgatja a férfi szavait. — Tudod, ha Zsolti nem jön haza, már a karácsonyt sem töltöm veletek. Megismerkedtem valakivel.,. Nem akarlak megbántani, de nagyon jól kijövünk egymással. Szinte bálványoz. No, nem akarok részletekbe bocsátkozni... A pincér hozta a konyakot, s amint elment, Éva megszólalt: — Az előbb azt mondtad, anyádék nem tudják, hogy valami probléma van köztünk. Te problémának nevezed, ón meg aljasságnak, ha azt csapjuk be, akit állítólag a legjobban szerettünk, akit azért választottunk, hogy leéljük vele az életünket. Becsapni a hozzánk legközelebb álló embert, hidd el, nem éppen szimpatikus jellemvonás. — Van, akit nem zavar, hogyha a házastársa időnként ki-kirúg a hámból. Föl sem veszi, természetesnek tartja. — Te is természetesnek tartottad volna, ha néha fűvel-fával megcsallak? — Az más! — Természetesen. Neked és a hozzád hasonló férfiaknak mindent szabad, de téged fötszarvazni tilos. Hát engem sem lehet megcsalni, csak egyszeri — Más asszony örülne... FOLYTATÁSOS REGÉNY — ... ha egyáltalán férje lenne. Ezt már tisztáztuk egyszer. De azt is, hogy én nem vagyok más asszony. Én becstelenségnek tartom, ha valaki nem tartja be adott szavát, vagy akár az ígéretét. — Nem tehetek róla, a férfiak természete... — Ugyan, Zsolt, nem hagynád abba? Ezt már ezerszer elmondtad, és nincs igazad. Vannak csapodár természetű asszonyok is. Nevetséges vagy egy kicsit, nem gondolod? A rossz lelkiismereted nyugtatgatod azzal, hogy el akarod hitetni velem, igazad van, amikor megcsalsz. Remélem, emlékszel rá, mi volt annak idején a kikötésem: vagy ón és senki más, vagy mindenki, de ón nem! Zsolt teljesen elképedt: — És te ezt akkor komolyan gondoltad? — Nemcsak akkor, most is komolyan gondolom! — Hát ilyen nincs! — De van! — A mesében. Az öregapám se hallott ilyet... — Sem az öregapád, sem az apád. Ezért óvott tőled szegény anyám. És igaza lett, olyan vagy, mint apád. — Mit tudsz te az apámról! — csattant fel indulatosan Zsolt, és görcsösen markoló kezében kis híján összeroppant a konyakospohár. — Nem vagyok olyan, mint az apám, éppen ezt akarom neked bebizonyítani. Én, igenis, törődöm a gyerekeimmel! Évának torkán akadt a szó: ennyi idő után mit meg nem tud az apósáról! Békítő hangon csitítgatta a férfit: — Ne olyan hangosan, a szomszéd asztaltól már... — Fütyülök rájuk! Zsolt egy hajtásra kiitta a konyakját, és újat akart rendelni, de Éva nem hagyta: — Ne rendelj többet, inkább fizess, mert mennem kell. Zsófinak megígértem, hogy az öthuszas busszal érkezem, biztosan várni fog. Ha akarsz, gyere velem. Tudom, nagyon megörülne neked. Mielőtt az autóbusz-állomásra mentek, felugrottak Zsolt holmijáért — a Zsófinak szánt ajándékot a férfi betette a lánya szobájába. Futva tették meg az utolsó pár métert, mert az autóbusz már indulófólben volt. A sofőr megismerte Évát. és kinyitotta az ajtót. Lehuppantak egymás mellé a legközelebbi ülésre. — Egészen kifulladtam — mondta zihálva a férfi. — Kint a nagy jólétben biztosan nem rohangálsz indulófélben levő autóbuszok után. — Ne hidd, Éva, nem megy nekem olyan jól. Az asszony csodálkozva nézett rá: — Úgy tudom, Nyugaton jól megfizetik a szakembereket. — Csakhogy ón nem a szakmámban dolgozom. Segédmunkás vagyok egy nyomdában. — De hiszen Tóth Géza azt mondta... — Géza? Hát persze, Géza megfogta az isten lábát! Ő tényleg a szakmában dolgozik. Mérnökként, mert valóban jó szakember, és jól bírja a nyelvet. Ráadásul kutya szerencséje volt. Amikor megtudtam, hogy az osztrákokhoz szerződött, ón is megragadtam az első kínálkozó alkalmat: akármit, csak külföld legyen. Hamburgban kaptam ezt az ajánlatot. A németek szemében óhbórórt dolgozom, csak koronára átszámítva hangzik jól: kis híján negyvenezer! De ha nem lakhatnánk Idácska rokonánál... _ — Gondolom, Idácska a bálványimádó. Ó is dolgozik vagy csak a nyakadon lóg? — Dolgozik. Gyümölcscsomagoló egy cégnél. Majdnem annyit keres, mint ón, de ne irigyeld, rohadt egy meló az, teljesítménybért fizetnek. El sem tudod képzelni, hogy kell hajtani, nehogy mást vegyenek föl helyetted — Zsolt egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: — No de hagyjuk ezt! Fontosabb, hogy elmondjam, amit már második napja közölni szeretnék veled. Külön élünk, az igaz, de a gyerekeink az enyémek is. Zsoltival majd kint tartom a kapcsolatot, ő nem szorul anyagi támogatásra. De Zsófinak szeretnék egy kis pénzt küldeni. Ne tiltakozz! Kinti mércével nevetséges összeg, de nektek jól jön. Főleg most, hogy emelték a lakbért is. Havonta küldök háromszáz márkát. A januárit egy borítókban a dohányzóasztalra tettem. Gondolom, ezt az összeget, amíg kenyér nem lesz Zsófi kezében is, küldhetem, ha majd esetleg törvényesen is elválunk. Évát meghökkentette, váratlanul érte, amit a férje mondott, főleg az utolsó mondat, de nem ért rá válaszolni: az autóbusz bekanyarodott a somorjai buszállomásra, ahol az alig néhány várakozó között már messziről meglátta Zsófit. (Folytatjuk) A HÉT 19
