A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-31 / 5. szám
Díjakkal és ’’díjtalanul ’’ (BESZÉLGETÉS CSELÉENYI LÁSZLÓ KÖLTŐVEL) — Kedves László, nem is olyan régen, a múlt év vége felé a pozsonyi közönség egy irodalmi esten megismerkedhetett az egyik verskompozícióddal. Milyen volt az érdeklődós? — A Kulturális Napok egyik programjaként mutatták be összeállításomat. A terem megtelt, de az már egy másik kérdés, hogy milyen összetételű volt a közönség, és én kit hiányoltam. — Elsősorban a sajtót hiányoltam. Annak ellenére, hogy személyesen is sok embert meghívtam az előadásra, a sajtótól senki sem volt ott az esten. S azon már meg sem lepődik az ember, hogy a csehszlovákiai magyar írók közül is csak néhányan jelentek meg. Például Duba Gyula, aki a bevezetőt mondta es Turczel Lajos tanár úr. Természetesen nem volt ott az ifjúság — a gimnazisták, egyetemisták —, miért is lett volna ott?... Erről ennyit... Gondolom azonban, hogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy az előadás létrejött, és ugyanolyan jól sikerült, mint az első alkalommal a Szlovák Nemzeti Galéria Triton termében. Jellemzően akkor sem írónak, és akkor sem magyarnak, hanem egy szlovák zeneszerzőnek jutott az eszébe meghívni engem egy programmal a Tavaszi Intermediális Fesztiválra. — Egy alkalommal azt mondtad nekem, hogy ráébredtél: verskompozíciódat a leghatásosabban színpadon előadva mutathatod be a közönségnek, mert az egy olyan műfaj. Látni és hallani kell egyidőben... — Pontosítanálak. Nem én jöttem rá, mások figyelmeztettek, hogy annak a költészetnek, amit én 'művelek', s amit általában ’érthetetlennek", nehezen fölfoghatónak minősítenek, az egyetlen lehetősége arra, hogy néhány ínyencen, irodalomszakertón kívül a közönségnek is élménye legyen, talán az, ha színpadról, élőbeszédben, zenével, hangeffektusokkal, színkompozíciókkal kiegészítve szólal meg. Bizonyos értelemben az akcióművészet egyik formája ez, és nekem az az érzésem, hogy a jövő művészetét valahol itt kell keresni. Elég sokat beszélünk manapság a költészet, a regény, a dráma válságáról... Rohanó világunkban újabb és újabb médiák kerülnek az érdeklődés fénykoréba; talán természetes is, hogy bizonyos műfajok kevéssé lesznek érdekesek. Nekem az a fixa ideám, hogy az összművószet lenne talán a kiút, a lehetőség arra, hogy több műfaj kombinációjából, szintéziséből egy uj szülessen. Mai világunk sokkal bonyolultabb, mint az előttünk ólo embereké volt, s ezzel arányosan vagy párhuzamosan kell hogy formálódjanak, alakuljanak az adekvát műfajok is, ha híven, komplexül akarják ábrázolni a világot. — László, úgy tűnik fel nekem, mindennek ellentmond az, amit az imént említettél, nevezetesen az, hogy kevés fiatal jelent meg az előadáson. Pedig ezek a műfajok elsősorban a fiatalokat érdekelhetnék... — Kérlek szépen... Kezdem már érezni, hol van a kutya elásva. Szeptembertől Nyitrán, a Pedagógiai Főiskolán tanítok, többek között csehszlovákiai magyar irodalmat is. Az első szemináriumok egyikón az elképzeléseimről, a követelményeimről beszélgettem a diákokkal, s 14 A HÉT arról, hogy véget kell vetni a gyakorlatnak, amely alig hagy időt a kortárs, s azon belül a csehszlovákiai magyar irodalom 'tárgyalására'. Következésképpen a majdani pedagógusok keze alól kikerülő diákok nem fognak tudni róla semmit. Hangot adtam ez irányú gondjaimnak, s rögtön az volt a reakció, vajon nem azért van-e ez így, mert a csehszlovákiai magyar irodalom nem er semmit? — Bocsáss meg, ezt én is sok helyen hallottam Nem állítom, hogy irodalmárok szájából... olvasóktól. — Hogy mi ér valamit és mi nem, ez egy más kérdés. Természetes, hogy a magyarországi magyar, a cseh meg a szlovák irodalomban is sok minden van, ami nem ér semmit. A dolgokat azonban így, sommásan elintézni nem lehet. XY kijelenti, hogy Fábry Zoltán egy közepes újságíró, s ezzel el van intézve az ügy... és ez így terjed el a köztudatban... Helytelen dolog... Elkanyarodtunk a témától... Úgy kanyarodtunk el tőle, hogy említettem: az összeállítás bemutatóján nem voltak ott a fiatalok. Kinek a bűne ez? Kérdezem én is... Nem tudom... — Laci, neked az utóbbi időben mind az irodalommal foglalkozó emberek, mind pedig az olvasók sokszor a szemedre vetették, hogy egy nagyon szűk rétegnek írsz. Kinek írsz te voltaképpen? Kell-e, hogy ez a kérdés foglalkoztassa a költőt? Van, aki azt mondja, létfontosságú a válasz. Tudnom kell, kihez szólok, és a mindennapi realitásokból kell kiindulnom, abból, hogy lehet-e, van-e olvasóközönségem. Függetlenül attól, hogy mit írok... Te hogy látod ezt? — Az említett műsorom egyértelműen megcáfol bármilyen legendát a 'kinek írunk" témaköréből. Ezt egy egészen egyszerű példával tudom bizonyítani, pontosan az emlegetett kompozíció segítségével. Duba Gyula, aki prózaíró, ráadásul 'hagyományos* realista, s tudom róla, hogy amit jelenleg művelek nem a kedve szerint való, mégis, a verskompozíció első bemutatóján úgymond leesett a hályog a szeméről. Ez is bizonyítja— hogy egy köznapi hasonlattal éljek —, nem az ón készülékemben van a hiba A közönség felfogóképességén is sok múlik, s azon, mit olvasott mit ismer. Persze úgy látszik nem elég plvasni a kompozícióimat elő kellene adni őket. így talán közelebb kerülnének a közönséghez. Nem akarok túlságosan belebonyolódni a kérdésbe, de ezek szerint az említett szövegek érthetőek, és azok voltak tíz vagy húsz évvel pzelótt is. Nem a szöveggel van tehát a baj. írónak, költőnek semmiképpen nem lehet az a feladata hogy a közönség bármilyen igényéhez alkalmazkodjon, mert akkor legegyszerűbb gyermekverseket, meséket meg knmit írna. — Talán kevés embert érdekel ez a fajta költészet... fogalmazzunk így. Nem? — Bizonyára. Egyáltalán kit érdekel a költészet? —Ez lett volna a következő kérdésem. Szóval kit érdekel a költészet? A múltkor Keszeli Ferenc azt nyilatkozta, hogy kevés embert. — Nem tudom, de itt föltétlenül idéznem kell egy részletet Petócz András egy rólam szóló cikkéből, amely a párizsi Magyar Műhelyben jelent meg nemrégen. A cikk végéből idézek, mert jellemző: 'Cselónyi lírájának értelmezésére visszatérnek majd újból és újból. De már az igényessége előtt is kalapot kell emelnünk, mert fontos, nagylélegzetű, átfogó igényű költészet az övé, és mint ilyen, oly magányos a kortárs irodalomban.' — Közelítsük meg ezt a magányos szót másfelől. Érdekel, hogy te a költői magányosságot tudatosan vállalod-e? — Ez nem vállalás kérdése. A Kassák-díj átadásának ürügyén Kövesdi Károly készített velem egy interjút, amely az Új Szobán jelent meg. Azt a címet adta a nyilatkozatnak, hogy 'Az ón számomra Párizs volt a mérce.* Köztudomású, hogy ón a hatvanas években három évet Párizsban töltöttem és a legrosszabbkor jöttem haza, 1970-ben. Elég nagy volt akkor a nyomás és a kívülről jövő ösztönzés arra, hogy engedjek a saját mércémből, elképzelésemből, szocialista módon, a közönség igénye szerint, úgymond 'érthetően' írjak, térjek vissza a régi stílusomhoz és így tovább... Azt sem mondhatom, hogy akartam, azt sem, hogy nem... egyszerűen nem láttam értelmét másként írni, csakis úgy, ahogy most írok. Az, hogy valaki magányos vagy nem, relatív dolog. Nemcsak azért 'magányos" ez a költészet, mert "érthetetlen', hanem leginkább azért, mert minél kisebb és elszigeteltebb helyen van az ember (például csehszlovákiai magyar "terepen’), annal magányosabb. Uramisten! Ki figyeli az egyetemes magyar irodalomban, hogy éppen Pozsonyban születik valami, amire tálán érdemes lenne odafigyelni, amikor annyi minden-
