A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-31 / 5. szám

• • • A kérdés ugyan közhelyszerű, de sajnos, oka van. Manapság arra is nehéz lenne válaszolni, hogy ki gondoskodik az iskoláról. Alig két esztendeje nagyszerű ígéreteket kaptunk, s mi tagadás, el is hittük, hogy megvalósulnak. S lám olyasmi történt, ami álmunkban sem jutott volna az eszünkbe, az iskolák vagyonát sebtében összeírták, és a kezelés jogát a volt járási iskolaügyi osztályokra ruházták át. Az intézkedés mögötti turpisság ma alig kitapintható, a hivatal úgy viselkedik, mintha az új igazgatók munkáját kívánná megkönnyíteni, holott egészen másról van szó.

Amíg az iskola nem a településé, és nem azok egyengetik a sorsát, akiket szolgálni hivatott, elóbbrelópós nemigen várható. A központosítás, még ilyen rejtett formában is, a kistelepüléseknek árt legtöbbet. Hátrányos helyzetük csak akkor szűnik meg, ha saját maguk tarthatják fenn a korszerűen berendezett és a mindenkori elvárásnak megfelelően működő iskolát, s a tanítókat pedig letelepítik. Ehhez persze pénz kell, amit nem is lenne nehéz előteremteni, ha az új politikai vezetés tartaná magát egykori ígéretéhez, miszerint a helyi adók megfelelő hányadát az önkormányzatoknál hagyná. Az igazgatók aggálya fölösleges, miszerint a helyi hivatal az iskolát kisemmizné, hiszen a hivatal fölött ott áll a képviselőtestület, melynek érdeke, hogy ne történhessék visszaélés. A területi hivatalt ilyen szempontból ma ugyan ki ellenőrzi?

Az épületek karbantartása hivatalosan sohasem tartozott az igazgatók teendői közé, ám a volt nemzeti bizottságok hivatalnokai (általában szakképzetlen nők) képtelenek voltak ellátni feladataikat, s ezeket nemcsak áthárították az igazgatókra, hanem még mindenféle írásbeli tájékoztatókat is rájuk kényszerítettek. Ez utóbbi teendőktől már megszabadult az iskolavezetés, ám a gondnoki munkától még nem. Az igazgató vagy a helyettese, néha mindketten, sót, nagyobb iskolák esetében akár többen is, folyvást azzal bajlódnak, hogy az épületeik működőképesek legyenek. Az érvényben levő törvények egyébként is csupa olyasmit várnak el az iskolák vezetőitől, amire szakmai felkészültségük egyáltalán nincs, mint például cikornyás rendeletekkel körülbástyázott polgári- és munkavédelem, víz- és energiagazdálkodás, a pedagógusok és az alkalmazottak bérezése, hogy csak párat említsek. Ha komolyan vennék az iskolaigazgatókra vonatkozó törvényeket és rendeleteket, nem egy igazgatót akár bíróság elé is állíthatnának. S ott van még az adminisztráció. Ugyan mirevaló mindez? Hát ha még lendületbe jönnek a tanfelügyelősógek, vajon jut-e, marad-e ideje az igazgatónak tényleges teendői ellátására? A nevelési programok kidolgozása, a tantervek, tanmenetek összehangolása, azok alkalmazásának elbírálása nem inkább a feladatai közé tartoznának? Való igaz, ezt sem tanulta eddig senki sem.

Az elmúlt tanév végén a sebtében

megalakított iskolatanácsoknak, ma úgy tűnik, alig szántak több szerepet, mint a volt igazgatók lecserélésének. Ha a működésüket szabályozó statútumot olvassa az ember, önkéntelenül eszébe jut az egykori pártbizottságok ideológiai osztálya. Beszámoltató és felülbíráló fórumokra aligha lesz szüksége ma az iskolának. Viszont kellenének jól működő iskolaszékek, melyek jórészt a szülőket és a helyi önkormányzatot képviselnék azzal a szándékkal, hogy az iskola működését elősegítsék. E testület által választhatnák meg a szülök a gyermekeik tanítóit is. Megint hallom az ellenvetést, vajon érettek-e a szülők arra, hogy a pedagógusok munkáját elbírálják? Korántsem erről van szó. A pedagógus szakmai minősítése teljesen más módon kell történjék. Viszont ha az állampolgárnak joga van arra,

hogy orvost, ügyvédet, képviselőt válasszon, vajon a gyermeke személyiségét formáló egyén(-ek) megválasztására való jogát milyen alapon vonjuk kétségbe? Talán ez is lehet annyira fontos egyéni és társadalmi szempont, mint megromlott egészségünk helyrepofozása, köz- vagy peres ügyeink javunkra fordítása.

Az is kétségtelen, hogy a tanítóknak is joguk és szükségük van védelemre, csak nem afféle — én megvédelek téged, te pedig majd engem alapon működő — szakszervezeti döntőbíráskodásra, hanem szakmai-etikai érdekvédelemre, melyet a ma még nem létező pedagóguskamara láthatna el. Miért fordulhat elő többek közt olyan eset is, amikor a munkahelyi összefonódások, inkább gubancok, azt az embert fojtogatják, akinek a többivel — netán a helyi hatalommal — szemben igaza van.

Az iskola fenntartására szükséges javak jórészt továbbra is az állam kezében összpontosulnak még akkor is, ha a helyi önkormányzaté a kezelés joga. Ám ez esetben is hasonlóképpen kellene eljárni, mint az alaptanterv megállapításánál. Körül kell határolni mennyi az az összeg, amely egy bizonyos korú gyermek iskoláztatásához évente szükséges és milyen további kiadásokra szorul egy-egy iskola. Ehhez persze előre megtervezett költségvetés kell. Ám ha azt akarjuk, hogy egy istenháta mögötti település jó tanítókat kapjon, akik hajlandók ott lakni is, legyen lehetősége az önkormányzatnak jobb megélhetési feltételeket biztosítani számukra, mint egy központi település adni tud.

Hasonló a helyzet a magániskolák esetében is. További sorsuk attól függ, hogy az állam a fenntartási költségekhez milyen arányban járul hozzá, mert a szülőkre csak elviselhető mennyiségét hárítja át a kiadásoknak. Ehhez is szabályozó kell, nem pedig a hivatalnokok jóindulata. Hogy akkor miért kellenek magániskolák? Sem azért hogy valakik meggazgagodjanak belőlük, ami eleve lehetetlen, sem pedig azért hogy az állam lerázza magáról pár száz, esetleg több ezer gyermek oktatásával járó gondokat. Nem arról volt-e szó kezdetben, hogy az iskolák e szempontból is választási lehetőséget kínáljanak, ami a szülők kiadásain kívül egyéb próbatételekkel is jár?

S ha már ennyire az anyagi gondok közepébe vágtunk, vajon számol-e valaki azzal, hogy mi lesz a sorsa azoknak az alapiskolából kimaradó gyerekeknek, akik nem jutnak be semmilyen középiskolába, és tizennyolc éves korukig senki sem alkalmazza majd őket? Ez nemcsak egyszerű szociális kérdés ám, hiszen ezek a fiatalok a, társadalom számára veszélyesekké is válhatnak. Az oktatási program erre is kínál lehetőséget, de hadd ne ismételjem meg a már egyszer leírt mondatokat.

CSICSAY ALAJOS

ILLUSZTRÁCIÓS FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY